Trump gyors eredményt akart Iránban, de elhúzódó háborút kapott. Most három nehéz lehetőség közül kell választania Washingtonnak.
Donald Trump amerikai elnök számára az Iránnal vívott háború lassan nem katonai, hanem stratégiai és politikai csapdahelyzetté válik. Az Egyesült Államok és Izrael február 28-án indított hadművelete után Washington jelentős károkat okozott Irán katonai képességeiben, ám augusztusra sem a Hormuzi-szoros körüli válság, sem az iráni nukleáris kérdés nem rendeződött tartósan. Trumpnak így egyre kellemetlenebb választással kell szembenéznie, azaz kompromisszumot köt Teheránnal, ismét jelentősen eszkalálja a háborút, vagy fenntart egy költséges és bizonytalan status quót.
A helyzetet különösen kényessé teszi a Hormuzi-szoros, amely békeidőben a világ egyik legfontosabb energetikai ütőere. A háború előtt a globális kőolaj- és cseppfolyósítottföldgáz-szállítás nagyjából ötöde haladt át ezen az útvonalon. A február vége óta tartó konfliktus azonban súlyosan megzavarta a kereskedelmi hajózást.
Trump három rossz lehetőség közül választhat
Washington előtt lényegében három út áll. Az első egy ideiglenes iráni–ománi megállapodás elfogadása, amely lehetővé tenné a kereskedelmi hajózás szélesebb körű újraindítását. Irán július végén olyan rendszert javasolt Ománnak, amelyben az Öböl felé tartó hajók iráni vizeken haladnának, miközben a másik irányú forgalom útvonalának egy része ugyancsak iráni felségvizeket érintene.
Teherán ráadásul elutasította Omán korábbi elképzelését a tranzitútvonalak egyenlő megosztásáról. Kazem Gharibabadi iráni külügyminiszter-helyettes szerint az ománi javaslat nem adott megfelelő választ Irán biztonsági aggályaira. Teherán azt is jelezte, hogy amennyiben Muscat nem fogadja el az iráni konstrukciót, a szoros zárva maradhat.
Ez komoly dilemma Trump számára. Az amerikai kormányzat ugyanis nyilvánosan továbbra is azt képviseli, hogy a Hormuzi-szorosnak szabadon hajózható nemzetközi vízi útnak kell maradnia, tranzitdíjak nélkül. Májusban Trump és Hszi Csin-ping kínai elnök is olyan álláspontot fogalmazott meg, amely szerint egyetlen ország vagy szervezet sem szedhet díjat az áthaladásért.
Ha Washington most elfogadna egy olyan rendszert, amely Iránnak a háború előtti állapotnál nagyobb gyakorlati befolyást biztosít a hajóforgalom felett, Teherán ezt alighanem politikai eredményként mutatná be.
A másik lehetőség: újabb amerikai csapások
Trump választhatja az erő alkalmazását is. A Fehér Ház szerint az amerikai hadművelet céljai között kezdettől szerepelt Irán ballisztikusrakéta-képességének és haditengerészeti erejének meggyengítése, valamint annak megakadályozása, hogy Teherán nukleáris fegyverhez jusson.
A katonai nyomás kétségtelenül komoly veszteségeket okozott Iránnak. Ez azonban nem ugyanaz, mint politikailag térdre kényszeríteni az országot. A Hormuzi-szoros körüli helyzet önmagában mutatja, hogy Teherán továbbra is rendelkezik olyan eszközökkel, amelyekkel jelentős gazdasági költségeket okozhat ellenfeleinek és a világgazdaságnak.
Egy újabb nagyszabású amerikai támadássorozat ezért könnyen elmélyíthetné azt a konfliktust, amelyből Trump éppen kiutat keres.
Ráadásul Irán már jelezte: saját biztonsági követeléseit nem kívánja egyszerűen feladni. A júliusi iráni javaslat szerint Teherán éppen a februári amerikai–izraeli támadásra hivatkozva követel nagyobb ellenőrzést a szoros hajóforgalma felett.
A Hormuzi-szoros lett Irán legerősebb alkupozíciója
A konfliktus egyik különös következménye, hogy miközben az Egyesült Államok katonailag jóval erősebb Iránnál, Teherán földrajzi helyzete rendkívüli tárgyalási ütőkártyát adott a kezébe.
A Hormuzi-szoros legkeskenyebb térségében Irán és Omán néz farkasszemet egymással. A kereskedelmi hajózás tartós akadályozása ezért nem pusztán regionális katonai ügy: közvetlenül érinti az energiaárakat, az ázsiai importőröket és végső soron az amerikai fogyasztókat is.
Omán júniusban az ENSZ Nemzetközi Tengerészeti Szervezetével együttműködve már létrehozott ideiglenes útvonalakat a hajók számára, kifejezetten a szabad és díjmentes hajózás elvére hivatkozva. Irán és Omán ezt követően a tengeri közlekedés további összehangolásáról is tárgyalt.
Washington számára tehát nem elegendő katonailag erősebbnek lennie. Olyan rendszert kell kialakítania, amelyben a kereskedelmi hajók ténylegesen és tartósan biztonságosan közlekedhetnek.
A júniusi megállapodás sem hozott tartós rendezést
A mostani diplomáciai próbálkozásokat az is beárnyékolja, hogy egyszer már úgy tűnt, megszületett az áttörés.
A Fehér Ház június 19-én még történelmi eredményként jelentette be az Egyesült Államok és Irán közötti memorandumot. Washington akkori közlése szerint az egyezség célja Irán nukleáris fegyverhez jutásának megakadályozása, a Hormuzi-szoros újbóli megnyitása és a katonai konfliktus lezárása volt.
A rendezés azonban nem bizonyult tartósnak. Július végén Trump már arról beszélt, hogy az Egyesült Államok ismét blokádot tart fenn, miután szerinte Irán megszegte a megállapodást. Az elnök egyúttal azt állította, hogy az amerikai haditengerészet ellenőrzése alatt tartja a helyzetet, és Washington továbbra is kész katonai erőt alkalmazni, ha Teherán nem köt elfogadható egyezséget.
Éppen ez mutatja, milyen törékeny bármilyen új kompromisszum.
Trumpnak belpolitikai órája is ketyeg
A Fehér Ház számára az időzítés sem mellékes. Novemberben félidős kongresszusi választásokat tartanak az Egyesült Államokban, és egy elhúzódó közel-keleti háború nehezen illeszthető Trump régóta hangoztatott politikai üzenetéhez, amely az amerikai érdekek elsőbbségét és a hosszú külföldi háborúk elkerülését hangsúlyozza.
A konfliktus gazdasági következményei legalább ilyen fontosak. Ha a Hormuzi-szoros tartósan nem működik normálisan, az energiapiaci bizonytalanság az amerikai választó pénztárcájában is megjelenhet.
Trumpnak ezért két, egymással nehezen összeegyeztethető eredményt kellene felmutatnia: nem engedhet jelentős stratégiai győzelmet Iránnak, ugyanakkor véget kellene vetnie annak a válságnak, amelynek elhúzódása egyre nagyobb gazdasági és politikai árat követelhet.
A nukleáris kérdés továbbra sem tűnt el
A Hormuzi-szoros csak a közvetlen probléma. A konfliktus mögött továbbra is ott van Irán nukleáris programja.
Marco Rubio külügyminiszter már februárban világossá tette, hogy Washington számára a tárgyalások központi kérdése az iráni atomprogram, miközben az amerikai kormányzat az iráni ballisztikus rakéták jelentette veszélyt is súlyos problémának tekinti.
Ez azért fontos, mert a szoros újranyitásáról szóló alku önmagában nem jelentene békeszerződést. Legfeljebb levegőhöz juttatná a feleket, csökkentené az energiapiacokra nehezedő nyomást, és megteremtené az újabb amerikai–iráni tárgyalások feltételeit.
Washington ereje nagy, de nem korlátlan
A háború egyik legfontosabb tanulsága éppen az lehet, hogy a katonai fölény és a politikai eredmény nem ugyanaz.
Az Egyesült Államok képes súlyos csapást mérni Irán katonai infrastruktúrájára. Irán viszont képes olyan költségeket teremteni a Hormuzi-szorosban, amelyek nemcsak Teheránt és Washingtont, hanem a fél világgazdaságot érintik.
Trump valódi dilemmája ezért nem az, hogy Amerika meg tud-e támadni újabb iráni célpontokat. Meg tud.
A kérdés az, mit érne el vele.
Ha az újabb bombázás után ugyanúgy tárgyalóasztalhoz kell ülni, csak magasabb olajárak, nagyobb regionális feszültség és további emberáldozatok mellett, az eszkaláció önmagában nem stratégia. Ha viszont Washington olyan kompromisszumot fogad el, amely tartós iráni ellenőrzést szentesít a Hormuzi-szorosban, Trump ellenfelei joggal kérdezhetik majd, milyen eredményt hozott a háború.
A Fehér Ház számára ezért most nem a győzelem kihirdetése, hanem a fenntartható rendezés megtalálása a nehezebb feladat. Egy nagyhatalom számára ugyanis nemcsak az számít, hogyan kezd el egy háborút. Legalább ennyire fontos, hogy milyen feltételekkel tudja befejezni.
