Van a közjogi politikában egy különösen kegyetlen pillanat, amikor valaki már nem tud nyerni, de még eldöntheti, hogyan veszít.
Sulyok Tamás szombaton ezt a pillanatot választotta. Aláírta az Alaptörvény tizenhetedik módosítását, azt a módosítást, amelynek hatálybalépése után megszűnt a saját köztársasági elnöki megbízatása. Ez egyszerre jogi aktus, politikai vereség és történelmi kép, mely szerint az államfő aláírja azt a közjogi passzust, amely őt magát felmenti a hivatalból.
Kevés ennél drámaibb magyar alkotmányos jelenet képzelhető el.
Korábbi elemzésünkben még az volt a kérdés, hogy Sulyok Tamás utolsó esélyét látjuk-e, vagy Magyar Péter első önkorlátozási próbáját. Akkor még nyitva volt, hogy a Sándor-palota menedék lesz-e az előző korszak egyik közjogi szereplője számára, vagy hadizsákmány az új kétharmad kezében. Ma már tudjuk, és Sulyok távozott. A Sándor-palota formálisan kiürült.
De a legfontosabb kérdés nem ürült ki vele.
Most dől el, hogy Magyar Péter mit kezd azzal az intézménnyel, amelyet eddig felszabadítani ígért.
Sulyok Tamás nem lemondott, hanem jogilag engedett
Fontos pontosan fogalmaznunk. Sulyok Tamás nem politikai belátásból mondott le. Nem azt mondta, hogy a nemzet egységének képviselete érdekében félreáll. Nem azt mondta, hogy a választási földindulás után új államfői legitimációra van szükség. Nem azt mondta, hogy az intézmény tekintélyét védi saját távozásával.
Azt mondta, hogy nincs alkotmányos eszköze és mozgástere.
Ez lényeges különbség.
Sulyok utolsó gesztusa nem erkölcsi meghajlás volt a politikai realitás előtt, hanem jogászi megállapítás. A hatályos alaptörvényi rendben az alkotmánymódosítást tartalmilag nem tudta megakadályozni, ezért aláírta. Ezzel egyszerre őrizte meg jogászi önképét, és veszítette el politikai maradék mozgásterét.
Ez a döntés méltóságot adott a távozásnak, de nem adott új értelmet a maradásának.
Mert Sulyok valódi problémája végig ugyanaz volt. Jogi mandátuma lehetett, de politikai-közbizalmi tartaléka nem nagyon. Egy köztársasági elnök ugyanis nem puszta paragrafus. Nem ceremoniális pecsét. Nem jogtechnikai állomás az Országgyűlés és a Magyar Közlöny között. Az államfőnek van láthatatlan tőkéje is így például közbizalom, arányérzék, nemzetegyesítő képesség, erkölcsi távolság a napi hatalomtól.
Ha ez hiányzik, a mandátum önmagában kevés.
Sulyok Tamás a jog mögé állt, de a politika már áthaladt rajta.
A Tisza győzött, de a győzelem módja sem mellékes
A Tisza kétharmados többsége közjogi értelemben végig erős helyzetben volt. A választók a kormányváltásnál többre adtak felhatalmazást: rendszerváltó jellegű intézményi átrendezésre. Magyar Péter nem titokban beszélt arról, hogy az előző korszak közjogi maradványait kezelni akarja. A Sulyok-ügy tehát nem váratlan villámcsapás volt.
De a felhatalmazás nem mentesít a módszer vizsgálata alól.
Sőt, minél erősebb a többség, annál fontosabb a módszer. A kétharmad nemcsak szavazatszám, hanem kísértés. A magyar közjogi történet egyik legnagyobb tanulsága éppen az, hogy minden nagy többség hajlamos előbb-utóbb saját erkölcsi igazságát alkotmányos technikává alakítani.
A Fidesz-korszak egyik legsúlyosabb öröksége az volt, hogy az Alaptörvény túl sokszor vált politikai konfliktusok kezelőeszközévé. Most a Tisza akkor bizonyíthatja, hogy valóban más korszakot akar, ha nem ugyanazzal a reflexszel nyúl hozzá az alkotmányhoz: nem azért, mert megteheti, hanem csak akkor, ha az intézményi rendet erősíti.
A Sulyok eltávolítását lehet politikailag indokolni. Lehet azt mondani, hogy egy korszakváltás után az előző többség által megválasztott, társadalmilag vitatott államfő nem alkalmas a nemzet egységének hiteles képviseletére. Lehet azt mondani, hogy a Sándor-palotának nem szabad az előző rendszer közjogi bunkerévé válnia.
De egy polgári-konzervatív mérce itt nem állhat meg.
A kérdés az, hogy a Tisza által elfogadott szabály általános intézményi tanulságot hordoz, vagy egy konkrét ember eltávolítására szolgált?
Ha az előbbi, akkor közjogi fordulópont.
Ha az utóbbi, akkor hatalmi precedens.
Magyar Péter első nagy államférfiúi vizsgája most kezdődik
A Sulyok-ügyben a könnyebb rész lezárult. Egy meggyengült államfő távozott. A nehezebb rész most következik. Olyan köztársasági elnököt kell választani, aki nem a Tisza embere, hanem a köztársaság embere lesz (másik elemzésünkben Polgár Judit jelölését is elemezzük).
Ez sokkal nehezebb feladat.
Engedelmes elnököt találni mindig könnyű. Jó beszédű, lojális, protokollképes, konfliktuskerülő jelöltet bármelyik kétharmad tud választani. De valódi államfőt találni egészen más műfaj. Olyan személy kell, aki egyszerre képes megtestesíteni a korszakváltást és ellenállni annak a kísértésnek, hogy a korszakváltás szóvivőjévé váljon.
Magyar Péternek most nem hálás elnökre van szüksége. Hanem kellemetlen elnökre.
Olyanra, aki ha kell, visszaküldi a Tisza törvényét. Olyanra, aki nem fél alkotmányossági aggályt megfogalmazni. Olyanra, aki nem pártpolitikai harcostársként, hanem közjogi fékként érti a tisztségét. Olyanra, akit a Fidesz-szavazó sem érez azonnal ellenségnek, a Tisza-szavazó pedig nem tekint automatikusan saját csapatkapitányának.
A köztársasági elnök nem a győztes választási éjszaka meghosszabbítása.
Hanem annak emlékeztetője, hogy az állam nagyobb a kormánynál.
Sulyok távozása a Fidesznek is tükör
Az ellenzéki Fidesz számára Sulyok Tamás eltávolítása könnyen válhat mártírtörténetté. A narratíva készen áll. Az új kétharmad lefejezi a közjogi intézményeket, eltávolítja az előző korszak embereit és saját rendszerét építi. Ebből politikai ellenállási mítosz is születhet.
Csakhogy a Fidesz helyzete ebben az ügyben erkölcsileg nem egyszerű.
Nehéz most az alkotmányos önmérséklet zászlaját magasra emelni annak a politikai családnak, amely másfél évtizeden át maga is keményen élt a kétharmados alkotmányozás eszközével. Nehéz most a közjogi tisztségek függetlenségét félteni, ha korábban ezek kiválasztása sokszor éppen a politikai bizalom logikáját követte.
De a Fidesz érvelését ettől még nem szabad automatikusan elutasítani.
A jogállami garanciák akkor is fontosak, ha olyanok hivatkoznak rájuk, akik kormányon nem mindig voltak mértéktartók. A Tisza nem mondhatja azt, hogy a Fidesz múltja miatt most bármi megengedett. Éppen ellenkezőleg, ha új korszakot akar, akkor magasabb mércét kell alkalmaznia, mint amelyet elődjének felrótt.
A Fidesz most megtanulja az ellenzéki alkotmányféltés nyelvét. A Tiszának pedig azt kell megtanulnia, hogy a kétharmados győzelem nem jogosít fel kétharmados gőgre.
A lemondatás módja: jogilag végrehajtható, politikailag sebezhető
A mostani megoldás ereje az egyszerűségében volt. Az Alaptörvény módosult, a hatálybalépés után a hivatalban lévő köztársasági elnök megbízatása megszűnt, Sulyok aláírta a szöveget, az ügy formálisan lezárult.
De éppen ez az egyszerűség teszi politikailag sebezhetővé.
Egy államfő távozása normális esetben lemondás, halál, mandátumlejárat vagy alkotmányos felelősségi eljárás következménye. Itt azonban nem klasszikus felelősségi eljárás történt, nem is önkéntes lemondás, hanem alkotmánymódosítással előidézett mandátummegszűnés. Ez a különbség hosszú ideig része marad az ügy politikai emlékezetének.
A Tisza mondhatja, hogy a lépés szükséges volt, mert Sulyok nem látta be, hogy a nemzetegység képviseletére már nincs politikai hitele. A Fidesz mondhatja azt is, hogy személyre szabott alkotmányozással távolították el az államfőt. Mindkét narratíva működhet a saját közönségében.
Ezért döntő, hogy mi következik.
Ha az új államfő pártközeli, óvatos, engedelmes és láthatatlan lesz, akkor a kritikusok azt mondják majd, hogy a Tisza csak saját emberét akarta a Sándor-palotába.
Ha viszont az új államfő erős, független tekintély, akinek első gesztusai nem a kormányt, hanem az alkotmányos rendet szolgálják, akkor a Sulyok-ügy utólag intézményi fordulópontként értelmezhető.
A történet jelentését tehát nem Sulyok aláírása zárja le. Hanem az új elnök első hónapjai írják meg.
A Sándor-palota nem lehet győzelmi trófea
Magyar Péter számára most az a legnagyobb veszély, hogy a politikai győzelem túl könnyűnek tűnik. Sulyok távozott. Az akadály elhárult. A Tisza közjogi tere kitágult.
De az államférfiúi pillanat éppen itt kezdődik.
Aki csak hatalmat akar, az betölti az üres széket.
Aki államot akar építeni, az intézményt erősít.
A köztársasági elnök intézménye az elmúlt években túl gyakran tűnt a végrehajtó hatalom udvarias folytatásának. A Tisza akkor tesz valódi szolgálatot Magyarországnak, ha ezt a szerepet nem új politikai előjellel ismétli meg, hanem megtöri.
Az új államfőnek nem Magyar Péter árnyékában kell állnia, hanem az Alaptörvény fényében. Nem az a dolga, hogy igazolja a kormányt, hanem hogy emlékeztesse a kormányt saját korlátaira. Nem az a dolga, hogy a győzteseknek beszéljen, hanem hogy a veszteseknek is jelezze: az állam nem fordult ellenük.
Ez volna a valódi rendszerváltó gesztus.
Nem Sulyok eltávolítása.
Hanem az, hogy utána nem új Sulyok születik, csak más politikai oldalon.
A közjogi korszakváltás mércéje
A Sulyok-ügy a magyar demokrácia egyik legfontosabb tesztje lett. Nem azért, mert Sulyok Tamás személye önmagában meghatározná az ország jövőjét. Hanem azért, mert a történet pontosan megmutatja, hogyan bánik egy új kétharmad az örökölt intézményekkel.
Lehet-e lezárni egy korszakot anélkül, hogy az alkotmány újra politikai szerszámmá válna?
Lehet-e leváltani egy hitelét vesztett közjogi szereplőt úgy, hogy közben az intézmény erősebb legyen?
Lehet-e úgy győzni, hogy a győztes nem foglalja el az államot, hanem visszaad belőle valamit a köztársaságnak?
Ez most Magyar Péter kérdése.
Sulyok Tamás aláírása lezárt egy személyes és közjogi fejezetet. De a köztársasági elnöki intézmény sorsa csak most válik igazán nyitottá.
A Sándor-palota ma nem egyszerűen üres.
Vizsgázik.
Vizsgázik a Tisza, hogy képes-e önkorlátozásra. Vizsgázik a Fidesz, hogy tud-e hitelesen beszélni jogállamról ellenzékben. Vizsgázik a magyar nyilvánosság, hogy képes-e különbséget tenni politikai elégtétel és intézményi építkezés között.
És vizsgázik maga a köztársaság is.
Mert a kérdés most nem az, hogy Sulyok Tamás maradhatott volna-e.
Hanem az, hogy utána lesz-e végre olyan köztársasági elnökünk, aki nem egy korszak embere, nem egy párt jelképe, nem egy politikai győzelem emlékműve, hanem a magyar állam lelkiismereti fékje.
Ha igen, akkor Sulyok Tamás távozása nem közjogi leszámolásként, hanem intézményi újrakezdésként maradhat meg.
Ha nem, akkor csak annyi történt, hogy a Sándor-palotán kicserélték a névtáblát.
A köztársaság ennél többet érdemel.
