Az ENSZ-közgyűlésen nemcsak a magyar felszólalás mondatait kell figyelni. Legalább ennyit mond majd el, kikkel találkozik a magyar külügyminiszter, mely nyilatkozatokhoz csatlakozik és miről hallgat. Szeptember 22-én ráadásul egyszerre vizsgázik Budapest New Yorkban és az orosz szankciókról döntő Európai Unióban.
New Yorkban egy külügyminiszter programja néha többet mond el a valódi szándékairól, mint a beszéde. A felszólalás gondosan megírt szöveg, amelyben minden jelzőt többször megmérnek. A kétoldalú találkozók névsora viszont a diplomácia apró betűs része. Megmutatja, melyik ajtó nyílik ki, melyik marad zárva és kire jut idő akkor, amikor néhány nap alatt a világ csaknem teljes politikai vezetése ugyanazon a néhány manhattani háztömben fordul meg.
Az ENSZ-közgyűlés 81. ülésszakának általános vitája szeptember 22-én kezdődik, és szeptember 28-ig tart. A világszervezet tájékoztatása szerint közel 130 állam- és kormányfő érkezhet New Yorkba. Az idei tanácskozás mottója a bizalom helyreállítását, az átalakulás kezelését és egy működőképesebb ENSZ megteremtését állítja középpontba.
Magyar szempontból azonban a nagy kérdés jóval személyesebb. Négy hónappal a kormányváltás után láthatóvá válik-e végre egy egységes új külpolitika, vagy továbbra is különálló gesztusokból próbáljuk összerakni Budapest világtérképét?
Korábbi elemzésünkben azt kérdeztük, miért hallgat feltűnően Orbán Anita (itt olvasható) és valóban ő irányítja-e a magyar külpolitikát. Később az orosz személyi szankciók körüli vitát neveztük első kézzelfogható igazságpillanatának. New York e két kérdést egyetlen vizsgává sűrítheti, vajon van-e már iránytű és azt valóban a külügyminiszter tartja-e a kezében?
A beszéd előtt már megszületett a hivatalos szöveg
A helyzet közben lényegesen megváltozott ahhoz képest, amikor először felmerült az ENSZ-közgyűlés témája. A magyar küldöttség nem üres lappal érkezik New Yorkba.
A kormány augusztus 25-én elfogadta az ENSZ-közgyűlés 81. ülésszakán képviselendő magyar irányelveket. A Magyar Péter által aláírt 1266/2026. számú kormányhatározat már nem puszta általánosságokat tartalmaz. Kimondja, hogy Magyarország elítéli az orosz katonai agressziót, támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását a nemzetközileg elismert határain belül, valamint elismeri Ukrajna önvédelemhez való jogát.
A dokumentum ennél is tovább megy, Oroszország magatartását Magyarországra, Európára és a globális rendre leselkedő fenyegetésként határozza meg, amely a kárpátaljai magyar közösséget is veszélybe sodorja. Ez nem hangsúlyeltolódás, hanem az Orbán-korszak külpolitikai nyelvéhez képest valódi doktrinális fordulat.
Az ENSZ-beszédnek ezért már nem az lesz a legfontosabb kérdése, hogy Budapest minek nevezi az orosz háborút. Ezt a kormányhatározat eldöntötte. A tét az, hogy Orbán Anita milyen következményeket rendel a kimondott szavakhoz.
Fenyegetésnek tekinti-e Oroszországot akkor is, amikor az energiabiztonságról, a szankciókról vagy a diplomáciai kapcsolatokról kell dönteni? Képes-e egyszerre kiállni Ukrajna területi épsége és a kárpátaljai magyarok jogai mellett? A béketárgyalások sürgetése mögött megjelennek-e azok a biztonsági garanciák, amelyek nélkül a „béke” könnyen csak a megszállás befagyasztásának udvarias neve lehet?
A külpolitikában ugyanis a szó akkor válik iránnyá, amikor ára lesz.
Hogyan mérhető egy külpolitikai fordulat?
A „visszatérés Európába” jól hangzó politikai mondat, de önmagában nem mérhető. Az olvasónak ezért érdemes öt különböző mutatót figyelnie.
Az első a hivatalos doktrína. Ebben már történt változás: Magyarország ismét az Európai Uniót és a NATO-t tekinti elsődleges szövetségi rendszerének, Oroszországot pedig kockázati, sőt fenyegető tényezőként nevezi meg.
A második a szavazási magatartás. Budapest támogatja-e a közös uniós és NATO-döntéseket vagy továbbra is vétók és különalkuk segítségével próbálja növelni mozgásterét? A vétó önmagában nem bűn és lehet legitim nemzeti érdekérvényesítő eszköz. A kérdés az, hogy végső biztosítékként vagy állandó politikai üzleti modellként használják.
A harmadik a diplomáciai forgalom. Nemcsak az számít, hová utazik a miniszterelnök és a külügyminiszter, hanem az is, kik érkeznek Budapestre. Szeptemberben hét év után ismét hivatalban lévő német külügyminiszter látogatott Magyarországra. Johann Wadephul és Orbán Anita közös nyilatkozata az EU- és NATO-szövetség, Ukrajna, az európai biztonság és a dezinformáció elleni fellépés köré épült. Ez már nem egyszerű udvariassági találkozó, hanem a politikai bizalom visszaépítésének intézményes kísérlete.
A negyedik a személyi és intézményi rendszer. A nagykövetek cseréje, a Külügyi Intézet visszarendezése a minisztériumhoz, a külgazdasági feladatok leválasztása és a stratégiaalkotás újraindítása mind azt mutatja, hol keletkezik valójában a külpolitikai tudás és döntési jog.
Az ötödik pedig a legkeményebb mutató, a függőségek változása. Csökken-e az orosz energia aránya? Átláthatóbbá válnak-e a kínai beruházások? Nő-e Magyarország tényleges katonai hozzájárulása a NATO-hoz? Mert lehet nyugati nyelven beszélni úgy is, hogy közben a gázvezeték, a hitelszerződés és az ipari függőség változatlanul Kelet felé köt bennünket.
Nyugaton egyelőre óvatos megkönnyebbülést látni
A nyugati sajtó nem kész, végleges külpolitikai fordulatként ír a Tisza-kormány első hónapjairól. A visszatérő értelmezés inkább az, hogy megszűnhetett az a magyar különállás, amelyben Budapest rendszeresen feltartóztatta vagy belpolitikai konfliktussá alakította az uniós döntéseket.
Az Associated Press már a kormány megalakulásakor azt emelte ki, hogy az új vezetés helyre akarja állítani Magyarország helyét az Európai Unióban, és hozzá akar férni a jogállamisági problémák miatt befagyasztott forrásokhoz. A Le Monde és a Reuters a lengyel, német és francia kapcsolatok újraindítását, valamint az Oroszországtól való energiafüggés csökkentését tekintette a fordulat legfontosabb jelének. A Chatham House pedig a magyar–ukrán kapcsolatok rendezését európai biztonsági szempontból is kedvező változásként értékelte.
A bizalom azonban még feltételes. A külföldi elemzésekből az olvasható ki, hogy Magyarországot egyelőre nem új külpolitikai kezdeményezések vezetőjeként, hanem a nyugati szövetségi rendszerbe visszatérő, kiszámíthatóbb tagállamként figyelik.
Ez nem lebecsülendő eredmény. Tizenhat év konfliktusai után a normalitás is politikai teljesítmény. De a normalizálódás még nem stratégia. Az első azt jelenti, hogy Magyarország már nem okoz minden tárgyalóasztalnál külön problémát. A második azt, hogy saját javaslatokkal, koalíciókkal és világosan meghatározott nemzeti érdekekkel képes alakítani is a döntéseket.
Szeptember 22-én két városban vizsgázik Budapest
A dátum különös diplomáciai csomópontot teremt. Miközben New Yorkban megkezdődik az ENSZ általános vitája, az Európai Uniónak ugyanazon a napon kell végleges megállapodásra jutnia az orosz személyi szankciók meghosszabbításáról.
A döntést azért halasztották el egy héttel, mert Szlovákia Aliser Uszmanov és Mihail Fridman levételét kérte a listáról, Franciaország pedig Uszmanov ügyében csatlakozott hozzá. A vitában ezúttal nem Magyarországot nevezték meg akadályként. Budapest ráadásul hozzájárult a hétnapos technikai hosszabbításhoz.
Orbán Anita ezért szeptember 22-én két, egymással összefüggő politikai színpadon lesz jelen, még ha fizikailag csak az egyiken is. New Yorkban a multilaterális együttműködésről beszélhet, miközben Brüsszelben eldől, hogyan viszonyul kormánya egy konkrét orosz szankciós döntéshez.
Ez lesz az első igazán tiszta összehasonlítás a szavak és a cselekvés között.
A találkozók névsora lesz a diplomácia röntgenképe
A nyilvánosan elérhető program alapján egyelőre nem ismert teljes bizonyossággal, hogy a magyar általános vitában ki, melyik napon és milyen rangban szólal fel. Orbán Anita részletes kétoldalú programját sem hozták nyilvánosságra. Éppen ezért nem volna helyes előre megtörtént tényként beszélni a külügyminiszter plenáris felszólalásáról.
A találkozók azonban akkor is sokat elárulnak majd.
Ha Orbán Anita a német, lengyel, francia, balti és skandináv partnerekkel épít közös kezdeményezéseket, az megerősítheti az észak–közép-európai együttműködés korábban felvázolt tervét. Ha érdemi tárgyalást folytat az ukrán külügyminiszterrel, kiderülhet, hogy a kárpátaljai kisebbségi jogokról elindított párbeszéd alkalmi megállapodás vagy tartós politikai csatorna.
Az amerikai találkozók azt jelezhetik, sikerül-e a kapcsolatot ismét intézményekre és nem kizárólag egyetlen washingtoni politikai táborra építeni. Egy orosz partnerrel való egyeztetés önmagában nem cáfolná a fordulatot: a diplomácia feladata éppen az, hogy ellenfelekkel is fenntartsa a beszéd lehetőségét. A valódi kérdés az lenne, milyen nyelven, milyen feltételekkel és milyen nyilvánosság mellett történik.
Kína esetében még beszédesebb lehet a program. Az ENSZ-re elfogadott magyar irányelvek részletesen foglalkoznak Oroszországgal, Ukrajnával, Gázával, Iránnal, migrációval, vízüggyel és emberi jogokkal, Kínát azonban nem emelik külön stratégiai fejezetté. Ez figyelemre méltó hiány egy olyan ország esetében, amelynek gazdaságában a kínai akkumulátor- és autóipari beruházások jelentős szerepet kaptak.
A Tisza-kormány eddig nem a kínai kapcsolatok felszámolását, hanem az előző kormány által kötött megállapodások és támogatások felülvizsgálatát jelezte. A BYD-ügy vizsgálata megmutathatja, hogy a „keleti nyitás” helyére valóban átlátható, szabályalapú gazdasági kapcsolat kerül-e, vagy csupán a politikai címke változik meg. AP
A Közel-Kelet mutatja meg, van-e önálló hang
A magyar ENSZ-mandátum a gázai háború ügyében egyszerre hangsúlyozza Izrael önvédelmi jogát, a Hamász lefegyverzését, a civil lakosság védelmét és a humanitárius helyzet javítását. Irán esetében elutasítja a nukleáris fegyver megszerzését, ugyanakkor a katonai eszkaláció helyett diplomáciai rendezést sürget. A Hormuzi-szoros biztonságát közvetlen magyar és európai energiaérdeknek tekinti.
Itt derülhet ki igazán, hogy Budapest képes-e önálló, árnyalt külpolitikára. Oroszország ügyében ugyanis a nyugati visszarendeződés iránya viszonylag világos. A Közel-Keleten viszont egyszerre kell szövetségi hűséget, humanitárius érzékenységet, energiabiztonsági érdeket és a nemzetközi jog követelményeit összehangolni.
Aki csak régi mondatokat cserél új mondatokra, ezen a terepen hamar ellentmondásba kerül. Aki valódi stratégiát épít, képes ugyanazt a jogi és erkölcsi mércét barátra és ellenfélre is alkalmazni.
New Yorkban nem a hangerőt kell figyelni
Orbán Anita eddigi külpolitikájából már kirajzolódik egy óvatos sorrend. Nyugati szövetségi horgony, regionális koalícióépítés, rendezettebb ukrán kapcsolat, keményebb orosz biztonságpolitika és ellenőrzött, pragmatikus keleti gazdasági együttműködés.
A végleges ítélethez azonban még hiányzik a következetesség bizonyítéka.
New York ezért nem attól lesz fontos, hogy hány percig tart a magyar beszéd és kap-e látványos mondatot a hazai híradó. A valódi diplomáciai térképet a találkozók, a közös nyilatkozatok, a csatlakozások, a szavazatok és a feltűnő hiányok rajzolják majd meg.
Figyelni kell arra is, megjelenik-e Orbán Anita mellett Magyar Péter, és mely ügyekben ki beszél Magyarország nevében. Ha a külügyminiszter tárgyal, de a politikai döntéseket és bejelentéseket következetesen a miniszterelnök sajátítja ki, akkor továbbra is nyitva marad a kérdés, ki a magyar külpolitika valódi gazdája.
A diplomáciában a vendéglista nem protokolláris melléklet. A vendéglista maga a fontossági sorrend.
New Yorkban tehát nem egyszerűen az derülhet ki, merre fordult Magyarország. Hanem az is, hogy az új kormány már tudja-e, hová akar eljutni, milyen árat hajlandó ezért megfizetni és ki vállalja a felelősséget az útvonalért.
