„Ne stresszelj!” – kevés ennél gyakrabban elhangzó és talán kevés ennél haszontalanabb jó tanács létezik. A szót ma már mindenre használjuk az elromlott kávéfőzőtől a munkahelyi összeomlásig. Azt viszont kevesen tudják, hogy a stressz modern orvosi értelmezésének egyik legfontosabb alakja egy magyar kötődésű tudós, Selye János volt.
Nem ő találta ki magát a szót. A „stress” kifejezést a fizikában és a mérnöki nyelvben már korábban is használták terhelés, feszültség értelemben és az élettanban is voltak előzményei. Selye azonban alapvetően megváltoztatta azt, ahogyan az orvostudomány a szervezetet érő tartós megterhelésről gondolkodott.
Hans Hugo Bruno Selye 1907-ben Bécsben született az Osztrák–Magyar Monarchiában. Édesapja magyar orvos volt, ő pedig gyermekkorának jelentős részét Komáromban töltötte. Magyarországon ezért joggal emlékezünk rá Selye Jánosként. Később Prágában szerzett orvosi diplomát, majd Észak-Amerikában folytatta kutatói pályáját, végül Kanadában vált világhírűvé.
A nagy felismeréshez pedig – ahogyan a tudományban oly sokszor – részben egy zavaró megfigyelés vezetett.
Más baj, ugyanaz a válasz
Selye az 1930-as években kísérleti állatokon vizsgálta különböző ártalmak hatását. Feltűnt neki, hogy teljesen eltérő ingerek – hideg, sérülés, mérgező anyagok vagy más erős fizikai megterhelések – meglepően hasonló testi változásokat idézhetnek elő.
A mellékvesék megnagyobbodtak, a csecsemőmirigy és más nyirokszövetek visszafejlődtek, az emésztőrendszerben pedig fekélyes elváltozások jelenhettek meg.
Selye számára ez volt az érdekes, hogy az állat szervezete nemcsak arra reagált, hogy mi történt vele, hanem arra is, hogy egyáltalán komoly alkalmazkodási kényszerbe került.
1936-ban a Nature folyóiratban közölte híres rövid tanulmányát „A syndrome produced by diverse nocuous agents” címmel. Ez lett a későbbi stresszelmélet egyik kiindulópontja.
Selye a stresszt később úgy írta le, mint „a szervezet nem specifikus válaszát bármilyen vele szemben támasztott igényre”.
Magyarul mondva tehát, nem feltétlenül az számít, mi támad bennünket. A szervezetnek akkor is energiát kell mozgósítania, alkalmazkodnia és egyensúlyt keresnie.
Riadó, ellenállás, kimerülés
Ebből született meg Selye legismertebb modellje, az általános adaptációs szindróma.
Az első szakasz a riasztási reakció. A szervezet érzékeli a veszélyt és mozgósítja tartalékait: emelkedhet a pulzus, változik a hormonális működés, készenléti állapot alakul ki.
Ezután jöhet az ellenállás időszaka. Az ember kívülről akár egészen jól is működhet: dolgozik, teljesít, intézi az életét. A szervezet azonban folyamatosan alkalmazkodik a terheléshez.
Ha ez túl sokáig tart, következhet a harmadik szakasz: a kimerülés. A tartalékok csökkennek, az alkalmazkodóképesség romlik, és nőhet bizonyos betegségek kockázata.
Ma már tudjuk, hogy az emberi stresszválasz ennél jóval összetettebb. Az idegrendszer, a hormonrendszer és az immunrendszer bonyolult hálózatként működik együtt, és Selye több korai elképzelését azóta pontosították vagy meghaladták.
A lényegi felismerése azonban megmaradt, a tartós megterhelésnek biológiai ára lehet.
Nem minden stressz rossz
Selye egyik leggyakrabban elfelejtett gondolata, hogy nem akarta a stresszt egyszerűen a „rossz” szinonimájává tenni.
Később különbséget tett a káros distressz és az ösztönző, teljesítményt segítő eustressz között. Egy vizsga, sportverseny, új munka vagy akár szerelem is járhat stresszreakcióval anélkül, hogy betegséget okozna.
Teljes stresszmentességet kívánni tehát nagyjából olyan volna, mintha teljesen ingermentes életet szeretnénk.
Selye híres gondolatának lényege szerint nem maga a stressz öl meg bennünket, hanem az, ahogyan reagálunk rá, bár a neki tulajdonított frappáns változatok pontos szövege forrásonként eltér.
Ez ma is fontos különbség. A modern orvostudomány nem állítja, hogy minden betegség mögött stressz húzódik. A tartós pszichoszociális megterhelés azonban kapcsolatban állhat többek között a szív-érrendszeri kockázatokkal, az alvás zavaraival, szorongással és bizonyos immunológiai folyamatok változásával.
Egy magyar név a világtudományban
Selye pályafutásának jelentős részét Kanadában töltötte, Montréalban hatalmas kutatói műhelyt épített fel, könyvei pedig világszerte ismertté tették nevét. 1982-ben halt meg.
Öröksége ma is ott van a mindennapi beszédben.
Amikor azt mondjuk, hogy stresszes a munka, stresszes a közlekedés, vagy éppen stresszel bennünket egy határidő, valójában egy olyan tudományos gondolat hétköznapi leszármazottját használjuk, amelyet csaknem kilencven évvel ezelőtt kezdett rendszerbe foglalni egy magyar kötődésű orvos.
Selye egyik legnagyobb felismerése végül talán éppen azért lett ennyire időtálló, mert egyszerű:
az ember nem végtelenül terhelhető gép.
A szervezet sok mindent kibír.
Csak közben vezeti a számlát.
