Belföld
Sulyok Tamás utolsó esélye vagy Magyar Péter első önkorlátozási próbája?
A köztársasági elnök maradása rövid távon kellemetlen lehet az új kormánynak, de hosszú távon éppen az volna a legkényelmesebb megoldás
Első ránézésre a történet egyszerűnek tűnik. Egy új, kétharmados felhatalmazással megalakult kormányfő lemondásra szólítja fel az előző korszakban megválasztott köztársasági elnököt. Az államfő nem mond le, az Alaptörvényre hivatkozik, a Velencei Bizottsághoz fordul és azt üzeni, hogy ő nem politikai kívánságok, hanem alkotmányos szabályok alapján gyakorolja hivatalát. Magyar Péter erre azzal válaszol, hogy a Tisza kétharmados többsége módosítani fogja az Alaptörvényt, de állítása szerint nem személyre szabott jogalkotással, hanem a köztársasági elnöki intézmény tekintélyének helyreállítása érdekében.
Ez a felszín.
A mélyben azonban sokkal érdekesebb kérdés húzódik meg. Vajon Sulyok Tamás ezzel a küzdelemmel képes lehet-e együttérzést, politikai szimpátiát vagy legalább közjogi óvatosságot ébreszteni a választókban Magyar Péterrel szemben? És ha igen, ez mennyiben változtat azon, hogy Magyar Péter lépése valójában nem pusztán hatalmi támadás, hanem a saját jövőbeli mozgásterét is szűkítő intézményépítési kísérlet lehet?
Mert itt kezdődik a történet valódi paradoxona.
Ha Magyar Péter pusztán hatalmi cinizmussal gondolkodna, talán az volna számára a legkényelmesebb, ha Sulyok Tamás maradna. Egy politikailag meggyengült, folyamatos védekezésre kényszerülő, az új kétharmaddal nyílt konfliktust aligha vállaló köztársasági elnök a gyakorlatban akár sokkal kevésbé volna veszélyes az új kormányra, mint egy frissen megválasztott, valóban önálló, erkölcsi tekintéllyel rendelkező államfő.
Egy megtört Sándor-palota kényelmesebb lehet, mint egy megerősített.
Ezért különösen fontos megérteni: Magyar Péter most nem csupán Sulyok Tamás személyéről dönt. Ha komolyan gondolja, amit mond, akkor olyan köztársasági elnöki szerepet akar újraépíteni, amely később már nemcsak az előző rendszer maradványaival, hanem akár saját kormányával szemben is képes lesz alkotmányos fékként működni.
Ez nem apró különbség. Ez a különbség hatalmi reflex és államépítő gondolkodás között.
Sulyok védekezése jogilag erős, politikailag azonban korlátozott
Sulyok Tamás taktikája világos. Nem a napi politika nyelvén akar vitatkozni Magyar Péterrel. Nem azt próbálja bizonyítani, hogy társadalomban esetleg népszerű lenne, nem azt, hogy az új politikai korszak természetes államfője lehetne, hanem azt, hogy jogilag nincs oka távozni. Az Alaptörvényre tett esküre hivatkozik, az államfői mandátum folytonosságára, az alkotmányos eljárások sérthetetlenségére és most már európai alkotmányos fórum elé viszi a konfliktust.
Ez komolyabb stratégia annál, mintsem legyintsünk rá.
A Velencei Bizottsághoz fordulás üzenete egyértelmű. Sulyok nem akarja, hogy az ügy pusztán magyar belpolitikai leszámolásként jelenjen meg. Azt szeretné, ha a vita európai alkotmányossági mércével is értelmezhető volna. Ez okos lépés. Ráadásul képes megszólítani azokat a választókat is, akik ugyan nem kötődnek különösebben Sulyok személyéhez, de ódzkodnak attól, hogy egy új kétharmad rögtön az Alaptörvény átírásával kezdje közjogi hatalmának gyakorlását.
Ez lehet Sulyok mozgástere, amely nem személyes népszerűséget épít, hanem alkotmányos aggodalmat.
Ám ez a stratégia csak korlátozottan alkalmas tömeges szimpátia megteremtésére. A magyar választó ugyanis ritkán lelkesedik önmagában egy mandátumjogi érvelésért. A társadalmi érzékelés egyszerűbb és könyörtelenebb ennél, az emberek jelentős része nem azt kérdezi, hogy Sulyok Tamás mandátuma formálisan védett-e, hanem azt, hogy képes-e a nemzet egységét hitelesen képviselni egy olyan politikai földindulás után, amely kétharmados felhatalmazást adott az előző korszak lezárására.
Ez Sulyok igazi problémája.
Jogi érve lehet. Közjogi pozíciója lehet. Formális mandátuma lehet. De az államfői tisztségnek van egy olyan láthatatlan része, amelyet nem lehet paragrafussal pótolni, ez pedig a közbizalom.
A köztársasági elnök nem miniszter. Nem frakcióvezető. Nem pártpolitikai szereplő. Az államfőnek az volna a hivatása, hogy a politikai táborok fölött legalább részben megőrizze a közjogi nyugalom, az alkotmányos távolságtartás és a nemzeti méltóság szerepét. Ha egy korszakváltás után a társadalom jelentős része úgy érzékeli, hogy az államfő inkább az előző rendszer közjogi örökségét védi, mint a köztársaság egészének egységét, akkor a jogi védekezés önmagában kevés.
Sulyok tehát szerezhet némi szimpátiát azok körében, akik félnek a túl gyors kétharmados átrendezéstől. De nehéz elképzelni, hogy széles társadalmi lelkesedést tudna kelteni pusztán azzal, hogy maradni akar.
A maradás ugyanis nem program.
Magyar Péter hivatkozása a felhatalmazásra politikailag erős, közjogilag azonban nagyon kényes ügy
Magyar Péter oldalán viszont ott áll egy súlyos politikai érv. A Tisza nem titokban, nem választás után előhúzott tervként beszél az előző korszak közjogi tisztségviselőinek eltávolításáról. A kampányban jelezte, mit tekint a rendszerváltás részének és a választók erre kétharmados felhatalmazást adtak neki.
Ez nem mellékes körülmény. A demokráciában a választói felhatalmazásnak súlya van. Különösen akkor, ha a politikai ígéret ismert volt, vitatható volt, támadható volt, és mégis nagy többséget kapott.
De itt jön a polgári-konzervatív figyelmeztetés is, jelesül a felhatalmazás nem azonos a korlátlansággal.
A kétharmad nem arra való, hogy a győztes minden intézményt saját képére alakítson. De arra sem szabad úgy tekinteni, mintha puszta statisztikai adat volna, amelynek nincs alkotmányos következménye. Ha egy ország választói kétharmados többséggel adnak megbízást egy politikai erőnek a közjogi rendszer megtisztítására vagy újra értelmezésére, akkor ezt nem lehet egyszerűen hatalmi étvágyként lesöpörni.
Magyar Péternek ezért most két dolgot kell egyszerre bizonyítania.
Az első: hogy valóban volt választói felhatalmazása az előző korszak közjogi maradványainak kezelésére.
A második: hogy ezt a felhatalmazást nem bosszúként, nem személyre szabott alkotmányozásként, nem politikai elégtételként használja, hanem általános, garanciális, jövőre néző intézményi reformként.
Az elsőt a választás megadta neki. A másodikat most kell megszereznie.
A legfontosabb érv Magyar mellett az az, hogy saját maga ellen is szabályt épít
A Sulyok-vita legérdekesebb és eddig talán legkevésbé kibontott szempontja éppen az, hogy Magyar Péter lépése hosszú távon nem feltétlenül könnyíti meg a saját kormányzását. Ellenkezőleg, ez még akár meg is nehezítheti.
Ha Sulyok maradna, az új kormány egy gyenge, védekező, politikailag elszigetelődő államfővel élne együtt. Egy olyan köztársasági elnökkel, aki aligha akarna minden héten nyílt közjogi konfliktust vállalni a kétharmados Tisza-kormánnyal. Sulyoknak ebben a helyzetben a túlélés volna az elsődleges érdeke. Aki pedig túlélésre játszik, ritkán válik erős alkotmányos fékké.
Egy új, valóban önálló köztársasági elnök viszont más helyzetet teremtene.
Ha Magyar Péter és a Tisza tényleg olyan államfőt választ, aki komolyan veszi az Alaptörvényben rögzített szerepét, akkor az új elnök nemcsak ünnepi beszédeket fog mondani. Visszaküldhet törvényeket. Alkotmányossági aggályokat fogalmazhat meg. Az Alkotmánybírósághoz fordulhat. Késleltethet, figyelmeztethet, méltóságával politikai önmérsékletet kényszeríthet ki.
Vagyis Magyar Péter a Sulyok-ügyben olyan intézményt akarhat újraéleszteni, amely később az ő saját lendületének is fékje lesz.
Ez az érv azért erős, mert kilépteti a vitát a személyes leszámolás logikájából. Ha a miniszterelnök csak engedelmes aláírót akarna, nem biztos, hogy érdemes volna hozzányúlnia a Sándor-palotához. Ha viszont valódi államfőt akar, akkor a mostani konfliktus nem pusztán eltávolítás, hanem intézményi kockázatvállalás.
Ezt kellene Magyar Péternek világosan elmagyaráznia az országnak.
Nem azt, hogy Sulyoknak mennie kell, mert az előző rendszer embere.
Hanem azt, hogy Magyarországnak olyan köztársasági elnökre van szüksége, aki a következő kormányokkal szemben is elég erős lesz. Beleértve a mostanit is.
Ez volna az államférfiúi mondat.
Nemzetközi tanulságok története, ahol az államfő tekintélye nem puszta formaság
A parlamentáris rendszerekben az államfő sokszor látszólag gyenge szereplő. Nem ő kormányoz, nem ő vezeti a kabinetet, nem ő írja a költségvetést. De a gyengesége megtévesztő. Válsághelyzetben éppen a formálisnak tűnő szerepek válnak döntővé.
Németországban Christian Wulff szövetségi elnök 2012-ben azért mondott le, mert a körülötte kialakult bizalmi válság már nem volt összeegyeztethető az államfői tekintéllyel. A német elnök sem végrehajtó hatalmi vezető, mégis nyilvánvalóvá vált: egy ilyen tisztségben a személyes közbizalom nem díszítőelem, hanem a hivatal működési feltétele.
Olaszországban Sergio Mattarella 2018-ban megmutatta, hogy egy parlamentáris rendszer államfője sem puszta aláíróautomata. Amikor megtagadta Paolo Savona gazdasági miniszteri kinevezését, súlyos politikai vihart váltott ki, de éppen ezzel jelezte: az államfőnek bizonyos helyzetekben alkotmányos és nemzetstratégiai felelőssége van. Lehet vitatni a döntést, lehet bírálni az arányait, de az eset világossá tette, hogy az államfői szerep válságban nem protokoll, hanem fék.
Ausztria példája szintén azt mutatja, hogy az államfő akkor is közjogi tényező lehet, ha a napi kormányzás nem az ő kezében van. Alexander Van der Bellen államfői szerepe több kormányválságban is azt üzente: a politikai többség és az alkotmányos felelősség nem mindig ugyanaz a mondat.
A magyar vita tehát nem példa nélküli. De a magyar helyzetnek van egy sajátos történeti terhe. Nálunk az Alaptörvény az elmúlt másfél évtizedben túl sokszor vált a politikai akarat eszközévé. Ezért most különösen nagy a felelősség! Az új kétharmadnak nem elég jogilag győznie. Más politikai kultúrát is kell mutatnia.
Sulyok szimpátiakísérletéből lehet ellenállási mítosz?
Sulyok Tamás számára a legnagyobb lehetőség az, ha a konfliktust nem saját maradásáról, hanem a közjogi folytonosság védelméről tudja elmesélni. Ha sikerül elhitetnie, hogy ő nem az előző korszak embereként, hanem az alkotmányosság őreként áll ellen Magyar Péternek, akkor a választók egy részében valóban ébredhet vele szemben óvatos rokonszenv.
De ennek három akadálya van.
Az első: Sulyok nem kívülről érkezett független erkölcsi tekintélyként áll a helyzetben, hanem az előző parlamenti többség által megválasztott államfőként. Ez önmagában nem teszi illegitimmé, de politikailag meghatározza, hogyan látják őt.
A második: a köztársasági elnöki tisztség tekintélyét nem lehet utólag, konfliktushelyzetben felépíteni, ha korábban nem volt elég látható az önálló államfői karakter. A közbizalom nem kapcsolható be vészüzemmódban.
A harmadik: Sulyoknak nincs pozitív ajánlata az ország felé. Azt mondja, hogy marad, betartja az Alaptörvényt, együttműködik, és megvárja a külső alkotmányos értékelést. Ez közjogilag érthető, de politikailag kevés. Egy korszakváltás után a nemzetegyesítő államfői szerephez több kell, mint a mandátum védelme.
Sulyok tehát kelthet szimpátiát a kétharmados túlterjeszkedéstől tartó választókban. De nehezen válik szélesebb társadalmi ellenállási figurává. Ehhez nemcsak jogi pajzs kellene, hanem erkölcsi lendület is. Az pedig jelenleg teljesen hiányzik.
Magyar Péter kockázata pedig az, hogy a jó ügyet is lehet rosszul végrehajtani
Mindez nem jelenti azt, hogy Magyar Péternek nincs kockázata. Van, méghozzá nagy.
A jó ügyet is el lehet rontani rossz módszerrel. A köztársasági elnöki intézmény tekintélyét nem lehet úgy helyreállítani, hogy közben a hivatal viselőjét pusztán politikai zsákmányként kezelik. Az új jogállami korszak nem indulhat azzal, hogy az Alaptörvény ismét egyetlen aktuális politikai konfliktus megoldókulcsa lesz.
Ezért a készülő alkotmánymódosítás tartalma döntő lesz.
Ha a szöveg valójában Sulyok Tamásra írt egyszeri eltávolítási szabály lesz, akkor Magyar Péter ellenfelei könnyen mondhatják majd, hogy az új hatalom ugyanazt teszi, amit a réginek felrótt. Más szereplőkkel, más politikai előjellel, de ugyanazzal az alkotmányozási logikával.
Ha viszont a módosítás általános, jövőre néző, garanciákkal körülbástyázott államfői felelősségi rendet teremt, akkor a történet másként olvasható. Akkor nem Sulyok személyére szabott közjogi kard születik, hanem olyan szabály, amely a jövőben bármely köztársasági elnökre, bármely parlamenti többség idején alkalmazható lesz. Ez már nem hatalmi bosszú, hanem intézményi tanulás.
A különbség óriási.
Egy polgári-konzervatív lapnak itt kell pontosan fogalmaznia: Magyar Péter politikai célja érthető és védhető, ha a köztársasági elnöki intézmény valódi tekintélyének helyreállítását szolgálja. De csak akkor marad jogállami értelemben is védhető, ha az eszköz nem személyre szabott, nem megalázó, nem erődemonstráció, hanem garanciális reform.
Az igazi kérdés valójában az, hogy kényelmes elnököt akarunk vagy valódi államfőt?
A Sulyok-ügy végén nem az lesz a legfontosabb, hogy ki tudja jobban kommunikálni a saját igazát. Hanem az, hogy milyen köztársasági elnöki szerep születik a válságból.
Magyarország választhatja a kényelmes megoldást. Maradhat egy meggyengült államfő, aki a jogi túlélésre rendezkedik be, és aki éppen a politikai sérülékenysége miatt nem lesz valódi ellensúly. Ez rövid távon akár praktikus is lehetne az új kormánynak.
De ez volna a rossz megoldás.
Mert egy ország nem attól lesz jogállam, hogy a mindenkori kormány számára kényelmes emberek ülnek a közjogi pozíciókban. Hanem attól, hogy olyan emberek ülnek ott, akik akkor is képesek féket jelenteni, amikor az a kormánynak kellemetlen.
Ha Magyar Péter valóban új korszakot akar, akkor nem engedelmes államfőt kell keresnie, hanem erős államfői intézményt kell építenie. Olyat, amelynek következő viselője nem a Tisza díszlete lesz, hanem a köztársaság lelkiismereti fékje.
Ezért lehet a Sulyok-vita Magyar Péter első igazi önkorlátozási próbája.
Nem az mutatja majd meg az új kormány természetét, hogy el tudja-e távolítani Sulyokot. Kétharmaddal ez előbb-utóbb valószínűleg megoldható. Az mutatja meg, hogy milyen szabályt hagy maga után.
Olyat, amely csak egy embert távolít el?
Vagy olyat, amely a jövőben bármely hatalommal szemben erősebbé teszi a köztársasági elnöki intézményt?
A Sándor-palota nem lehet sem menedék, sem hadizsákmány
Sulyok Tamás küzdelme rövid távon hozhat neki némi közjogi rokonszenvet. Lesznek, akik azt mondják, hogy nem jó, ha egy új kétharmad az első hetekben államfőt cserél. Ez az aggodalom nem alaptalan és nem szabad lesöpörni.
De a történet másik fele sokkal fajsúlyosabb.
A köztársasági elnöki hivatal nem lehet menedék az előző politikai korszak szereplőinek. Nem lehet olyan közjogi vár, amelyben a formális mandátum mögé húzódva el lehet kerülni a nemzetegyesítő szerep valódi mérlegét. Az államfői tisztség nem pusztán jogi pozíció, hanem erkölcsi szolgálat is.
Ugyanakkor a Sándor-palota nem lehet hadizsákmány sem. Nem lehet az új többség trófeája. Nem lehet politikai elégtétel tárgya. Ha Magyar Péter itt hibázik, saját jogállami ígéretét sebzi meg. Ha jól lép, akkor viszont olyan intézményt erősíthet meg, amely később akár vele szemben is képes lesz teljesíteni alkotmányos feladatát.
Ez a különbség.
Sulyok Tamás most a jog mögé állt. Magyar Péter a felhatalmazás mögé. A köztársaságnak azonban egyik sem elég önmagában. Jog kell, de élő közbizalommal. Felhatalmazás kell, de önkorlátozással.
A magyar demokrácia következő évei szempontjából nem az lesz a döntő, hogy Sulyok Tamás meddig marad a hivatalában. Hanem az, hogy Magyar Péter képes-e olyan köztársasági elnöki rendet teremteni, amelyet akkor is tiszteletben tart majd, amikor az már neki lesz kényelmetlen.
Ha igen, akkor a Sulyok-ügy nem közjogi leszámolásként, hanem intézményi fordulópontként kerülhet be a magyar politikai emlékezetbe.
Ha nem, akkor csak újabb fejezet lesz abban a régi magyar történetben, amelyben minden kétharmad hajlamos azt hinni, hogy az alkotmány nem korlát, hanem eszköz.
A különbség most Magyar Péteren múlik.
