Mondják, hogy mi csak úgy vagyunk az időben, elkezdődünk, befejeződünk. Úgy is mondhatni, végünk lesz. Nehezen barátkozunk meg azzal, hogy minden, ami a világban van, egyszer csak nem lesz. Sokan vergődnek a volt, van, lesz szorításában, felesleges, akár tetszik, akár nem, az időben rend van. Időrend.
Így van ez akkor is, amikor emlékezünk. Úgy hiszem, nem vagyok egészen biztos benne, azaz, nem tudom, hogy az első kép, amit megláttam a világból, az egy nagy, fényesen csillogó króm csaptelep képe volt-e. A habogó emlékkép-vadász képzelet helyett ragaszkodjunk a tényhez: hogy engem a székesfehérvári megyei kórház, azelőtt és azután Szent György Kórház szülészetének főorvosa, Bárdossy Béla segített világra. Ez természetes, hiszen az anyám és az apám ott laktak cselédkönyves orvosokként a kórház szolgálati szobájában. A legkevesebb, ami járt nekik, az egy főorvosos szülés volt.
Életem első néhány hónapjának emlékképei helyett, amelyekből kellő hitelességű nemigen maradt meg az agyamban, a fényképekre hagyatkozom. Rengeteg készült ezekből akkoriban. Műtermi képek Székesfehérvár nevezetes fotósánál, a fotó Hegénél, közhelyes felvételek, papa, mama, pólyásgyerek mosolyog, nagy hajú, meztelen csecsemő fekszik hason, elölről, balról és jobbról fényképezve. A szülők meg diadalmas mosollyal néznek a blendébe.
A talán képzelet költötte csaptelepes történet helyett aztán Lepsénybe költözvén már valódi emlékképek tapadtak meg máig ható hitelességgel a tudatomban. Az egyik ilyen Bárdossy Béla főorvos úr gyakori látogatásainak képsora. Bordó Fiat Topolinóval érkezett mindig Lepsénybe. Ez az apró olasz autó legalább olyan szép volt, mint a mi Opelünk, sőt, annál lényegesen kecsesebb, a pótkereke fémborítás mögött, a hátsó felén csillogó krómcsíkok ragyogtak, ezekről utólag még azt is gondolhatom, hogy bizonyára ott készültek, ahol a kórházi csaptelepek.
A főorvos úr tegezte az apámat: – Szervusz, kérlek – kászálódott ki az autóból, kezet nyújtott, mert így volt illendő, ő volt az idősebb. Az apám erre azt válaszolta: – Szervusz, Isten hozott, menjünk beljebb! Anyám furcsa mosollyal az arcán állt az autóban: – Jó napot, főorvos úr, nagyon örülünk, hogy újra látjuk, nyújtotta a kezét. Ez szintén teljesen rendben volt, hiszen a hölgynek illendő kezdeményeznie a kézfogást. – Kezét csókolom! – lépett be a házba a főorvos, rám nézett, és nekem az előzetes szülői utasításnak megfelelően úgy kellett válaszolnom, hogy: – Kezicsókolom! Az idétlen hangzású köszönésformán már akkor elkezdtem spekulálni. A jelentése nem volt egészen világos, mert odáig rendben van, hogy egy férfi kezet csókol egy nőnek, még ha csak szóban teszi is mindezt. De hogy egy fiúgyerek így üdvözöljön egy bácsit, az taszító volt nekem. Finomkodó. Meg mi az, hogy a kezét helyett kezi van. Akkor még nem gondolhattam át, hogy valaha is olyan megfejtés is eszembe juthat a kezét-kezit szavakról, hogy bizonyos helyzetekben célszerű, ha az ember megfékezi a kezit. Elfogadtam ezt az idétlen, rám kényszerített köszönésformát, ennél még talán még a csókolom is jobb, gondoltam hozzá később.
A főorvos úr nem vette észre az én jelentéstani aggodalmaimat, határozott láptekkel bement a házunkba.
