Lepsényben apám gyakran ébresztett fel éjszaka a kiabálásával: – Figyelem, figyelem, baleset, több súlyos sérült, a doktor öltözik és indul!
Az 1950-es években a házunk előtt húzódott a balatoni út. Műútnak mondták, igen kicsi forgalommal. A nem túl sűrűn előforduló baleseteknél apám ült az ágya szélén, nadrágját ráncigálva öltözködött fel, és közben, akár egy vasútállomási bemondó, ismételgette hangosan, nyilván önmagát is megnyugtatandó, hogy figyelem, figyelem, baleset, de már megy a doktor. És beszippantotta az éjszaka, néhány óra múlva, amikor visszaért, vagy azt mondta anyámnak, hogy megmaradnak, vagy nem mondott semmit, csak rázta a fejét.
A nappali autózások nem voltak ennyire szomorúak. Sőt egyáltalán nem voltak szomorúak, bár bennük is ott himbálózott a halál. A görények halála. A pótkerékre drótozva érkeztek meg apámmal. Közelebbről nem vizsgálhattam meg őket, szülői parancsszavak utasítottak: ne menj közelebb, veszélyes és büdös. A képre emlékszem, a szagra nem. Lehet, másoknak az emlékképeikhez emlékszagok is társulnak, nekem nem. Későbbi olvasmányaimból szereztem a tudást, hogy a görények a bűzmirigyeikkel riasztják el közelükből ellenségeiket. Az Opel Olimpiával szemben ez a harcmodor nem ért semmit.
A lepsényi doktor, azaz az apám, hivatali indokokkal gyakran autózott Székesfehérvárra és Polgárdiba. Különös mesét építettem fel arról, hogy miként kerültek el hozzánk a döglött görények. Ez úgy szólt, hogy Polgárdi és Lepsény között van egy nagy görényváros, sőt, kettő ilyen van, a 7-es út választja el őket egymástól. Azokban a messzi, jellemzően lovaskocsis időkben a görények minden félelem nélkül járkálhattak át egyik városukból a másikba, veszélytelen volt a rokonlátogatás, a görényfesztiválok népének összehívása nem okozhatott például gondot.
Úgy görgettem tovább a mesét, hogy amikor az apám és az autója arra járt, szinte minden alkalommal széttaposta ezt a boldog görényéletet. Jött az autó meg az apám Polgárdi felől, már odaúton kifigyelték ketten – a jármű és vezetője – azt az útszakaszt, ahol a legszívesebben mászkáltak át az állatok. Fehérvárra menet nem vadásztak rájuk, mert hát milyen lett volna például a kórházigazgató irodája előtt a pótkeréken himbálózó görény.
Nem, hazaúton vadásztak. Az apám elszánt arccal, összeszorított fogakkal kapaszkodott az Opel háromküllős, bakelit kormányába. Polgárdi után lassan, szinte lopakodva közelítette meg a görények keresztsztrádáját, amikor észrevette, hogy egy-egy állat elindul az út szélén, visszakapcsolt egyes sebességbe, és gyorsulási versenyeket idéző iramban meglódult. Így pergett görénymesefilmem akkoriban képzeletemben.
Kétesélyes volt a vadászat, az autó vagy elcsapta az állatot vagy nem. Ha igen, apám megállt, sebészkezével villámgyorsan drótot hurkolt a döglött görény nyakára, és a pótkerék rögzítő hatalmas szárnyas csavarra tekerte. Otthon az anyám fintorgott és azt mondta, jaj, de büdös, de a szemében öröm volt. Tudta, hogy a görényügyek kapcsán jó ismerőükké vált fehérvári szűcsmester keze nyomán nemsokára újabb, irigységre okot adó görénygallérja lehet.
