Apámnak, a lepsényi körzeti orvosnak volt egy pisztolya.
Törvényesen tartotta magánál, hiszen adódhatott olyan alkalom, amikor emberélet veszélyeztetése nélkül, igaz, de határozott figyelmeztetésre használnia kellett. Például, ha a szomszédos nagy állami gazdaságokban dolgozó cigány idénymunkások között valami járványos betegség tört ki, és ők sem megvizsgálni, sem kezelni nem engedték volna magukat, akkor apám a levegőbe vagy a földbe lőtt, és ordítva kiadta a parancsot, sorakozó. Mindenki azt csinálja, amit én mondok. Derékig levetkőzni! És a páciensek villámgyorsan engedelmeskedtek a doktor úrnak.
Ez a pisztoly egy nagy TT 33-as típusú fegyver volt. Hogy hivatalosak is legyünk, a maroklőfegyvert Fjodor Tokarev fejlesztette ki a Szovjetunió béli Tula város fegyvergyárában, innen a TT név. Az 1920-as évek végén egy pályázatra készítette el Tokarev a 7,62×25 mm-es lőszerhez szerkesztett öntöltő pisztolyát. 1930-ban két másik hazai pisztollyal és néhány külföldi fegyverrel végeztek lőtéri próbákat, amelyek során Tokarev konstrukcióját találták a legjobbnak. A TT típusjelet kapott fegyvert 1930-ban rendszeresítették, és a második világháborúban a legelterjedtebb tiszti oldalfegyver. Egyszerű szerkezete, könnyű kezelhetősége, mindig biztos lőszerutánpótlása miatt a háború utáni időkben is még jó ideig több százezer ilyen kézifegyvert használtak. Sőt, a TT nem különösebben túlfejlesztett utódait még ma is gyártják Ázsiában és Afrikában.
Apám, ha úgy ítélte meg, hogy bármilyen útja veszélyes lehet, magával vitte a pisztolyt. A siófoki és a székesfehérvári rendőrök gyakran megálltak nálunk, zörgettek a redőnyön, apám felhúzta, kinyitotta az ablakot, én annyit hallottam, hogy doktor úr, hoztunk egy kis magot. Aztán kint csapódott az autóajtó, a rendőrök elmentek, apám meg beöntötte egy fiókba a TT-lőszereket.
Négy-ötéves koromban már a kezembe is adta – természetesen tár nélkül – ezt a minden fiúgyereknek nagyon imponáló eszközt. Különös élmény volt megfogni és megszorítani azt a fekete, recézett markolatot, megérinteni a kékesfekete, olajosan csillogó fémcsövet, és aztán visszaadni a mindezt végig nagyon figyelő apámnak.
