Apám pisztolyának volt egy bonyolult szíjrendszeren függő, a mellkas oldalához illeszthető bőrtokja. Egyszer láttam apámat a TT-vel lőni.
A szomszédos Mezőszentgyörgyön gyakran helyettesítette a doktort, Lepsény és Mezőszentgyörgy között akkor még földút volt. Autóval nemigen lehetett rajta közlekedni, meg hát, ha baj volt, a mezőszentgyörgyiek lovas kocsit küldtek apámért. Nem szekeret persze, hanem hintószerű vadászkocsit két lóval.
Ha nagy esők voltak, és lovas kocsival is járhatatlanná váltak az utak, akkor egy lovász felnyergelt lovat hozott apámnak, aki felvette forradalmi lovaglónadrágját, csizmát húzott, vállára akasztotta a pisztolyt, kalapot nyomott a fejébe, és magabiztosan megülve a lovat, elment a beteghez.
Ilyenkor vitte magával vitte azt a nagy négyszögletes, kofferszerű második világháborús német hadiorvosi táskát, amelyben minden fontos orvosi szerszámot, kötszert és gyógyszert el tudott rakni. Apró kiindázás ebből a történetből, hogy az 1960-as évek végén a magyar hippikorszak idején nagy sikert értem el ezzel a lazán a vállamra lógatott, valamikori világháborús orvosi táskával. Négy éves koromban tehát, egy szép őszi délutánban apámmal lovas kocsin Mezőszentgyörgyre mentünk.
A lovak ügettek, a kerekek kattogtak az időben, mi futottunk a tájban, hogy szaladnak a fák, mondtam volna, ha ismertem volna ezt a mondatot. Apám egyszer csak felugrott, egyik kezével megkapaszkodott a kocsi ülésének hátsó deszkájában, előrántotta a TT-t, azt kiabálta, hogy sas, sas, és a tár mind a nyolc lőszerét rádurrantotta egy messzi fán nézelődő, nagy madárra. A sas csavargatta ugyan a fejét jobbra meg balra, de különösebben nem érdekelte a hatalmas durrogás. Apám nem állt neki újratárazni, különös mosollyal az arcán elrakta hóna alá a pisztolyt, megütögette a kocsis tarkóját, most már mehetünk gyorsabban is, mondta, és nem nézett vissza. Én igen. Azt láttam, hogy a sas elrúgja magát a fától, és nagyon szép nyugalommal, a győztesek fölényével elrepül.
