Gondolatok a fenntarthatóságról

Édesanyámtól gyakran hallottam, hogy „kétezer év nem telik be”, amit biztos valamilyen prédikációban hallott. Voltak különböző hisztériák, amiket égi jelenségekhez kapcsoltak, mint például a Halley-üstökös felbukkanása 1910-ben, amelynek mérgező anyagokat tartalmazó csóváján áthaladt a Föld, vagy a Hale–Bopp-üstökös 1996–1997-ben, amelynek hatására a Heaven's Gate nevű amerikai, UFO-hívő vallási közösség kollektív öngyilkosságot követett el, hogy az üstökös mögött értük jövő űrhajóra felkerülhessenek.

A tudományosabb világvége hangulatot árasztó nézetek közül kiemelhető Thomas Robert Malthus 1798-ban megjelent esszéje arról, hogy a népesség gyorsabban növekszik, mint az élelmiszertermelés, ezért éhínség és nyomor korlátozza majd az emberiség szaporodását, de talán a leghíresebb a Római Klub által 1972-ben publikált „A növekedés határai” című könyv.

A könyv egy világmodellel végzett számításokat mutat be, amelyben öt alaptényezőt vizsgáltak: a népesedést, az iparosodást, az élelmiszertermelést, a környezet megterhelését és a meg nem újuló nyersanyagkészletek csökkenését, valamint ezek egymás közötti összefonódásait. A vizsgálatuk összegzéseként felvázolt jövőkép lényege: ha a jelenlegi (hatvanas évtized) exponenciális növekedési tendenciák az elkövetkező évtizedekben is jellemzők lesznek, akkor a növekedés határait már a következő évszázad közepe táján elérjük.

Malthus konkrét várakozásai nem igazolódtak, hiszen Malthus óta a Föld lakossága több mint nyolcszorosára és az emberiség egésze mégsem ütközött a malthusi élelmiszerkorlátba. A Római Klub által előrejelzett erőforráskorlátok sem abban a formában és időben jelentkeztek, ahogyan attól akkoriban sokan tartottak, hiszen például kőolajból, földgázból van elég, az ellátást nem a készletek szűkössége, hanem a különböző háborúk, geopolitikai vetélkedések és esetleg járványok veszélyeztetik.

Ugyanakkor mégsem lehetünk teljesen nyugodtak, mert az előrejelzőknek, különösen a Római klubnak abban igaza van, hogy az exponenciális, de a lineáris növekedés sem tarthat örökké, hiszen a Föld nagysága véges, azonban a határt, mint azt a korábbi előrejelzések tapasztalatai is mutatják, nem tudjuk pontosan meghatározni, sőt a megvalósulási formáját sem, vajon az egy szolid lassulás lesz-e, avagy hirtelen összeomlás?

Felismerve, hogy egy véges világban a növekedésnek szükségképpen vannak korlátai, az utóbbi időben, különösen a klímaváltozással kapcsolatban is sokan felvetették, hogy lehetne-e valamilyen más fejlődési pályára állnunk, megvalósítható-e a fenntartható fejlődés elve? A fenntartható fejlődés gondolatát Gro Harlem Brundtland norvég politikus nevéhez és az általa vezetett ENSZ-bizottsághoz kötik, akik kidolgozták Our Common Future („Közös jövőnk”), közkeletű nevén a Brundtland-jelentést. A jelentés szerint „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek képességét saját szükségleteik kielégítésére.”

E definíció nagyon jól hangzik, de nehéz lefordítani a mindennapi gazdaságpolitika nyelvére. Mit csináljon az a döntéshozó (például miniszterelnök), aki ezt az elvet meg akarja valósítani?

A kapitalizmus, mint a neve is mutatja (capital = tőke), a tőke működésére és felhalmozására, a bővített újratermelésre épül, aminek természetes velejárója a gazdasági növekedésre való törekvés. A mindenkori ellenzék a GDP növekedését kéri számon (egyebek mellett, természetesen) a kormányon, az egyes országok egymással versenyeznek, hogy melyikük növekszik gyorsabban, a növekvő népességnek is egyre több árura és szolgáltatásra van igénye. Emellett ez a kapitalizmus hozta el sokak számára azt a technikai fejlődést és gazdasági jólétet, amire példaként a múlt század utolsó harmadának Nyugat-Európáját, az akkor megvalósult szociális piacgazdaságot lehet vonzó példaként felhozni. Nem egykönnyen lehet erről a lakosságot leszoktatni, még kevésbé azokat a fejlődő országokat, amelyek a Nyugat nyomában lihegnek, hogy nekik is jár, mindaz, ami a fejlett régiókban már megvalósult.

Amit talán a politika szférájában meg lehetne tenni, az a döntések közelítése a helyi társadalmakhoz, az Európai Unión belül például a nemzetállamokhoz, nemzetállamokon belül a helyi közösségekhez.

A múlt század nagy gazdasági válsága után az Egyesült Államokban a Glass–Steagall törvénnyel szétválasztották a kereskedelmi banki és a befektetési banki tevékenységet, magyarul a lakossági betéteket megvédték a spekulációtól.

Ezt az elkülönítést az 1990-es évek neoliberális politikája (dereguláció, liberalizáció, privatizáció) nyomán az 1999-es Gramm–Leach–Bliley törvény lényegében megszüntette, megnyitva az utat a pénzügyi tevékenységek további összefonódása és a spekuláció előtt. Az így kialakuló deregulált pénzügyi rendszer kockázatai a 2008-as pénzügyi válságban drámai módon mutatkoztak meg.

E mellett a trösztellenes törvények alkalmazása és értelmezése is jelentősen megengedőbbé vált, amelyek nyomán az 1980-as és 1990-es években hatalmas vállalatfelvásárlási és fúziós hullám bontakozott ki, ami hozzájárult a multinacionális óriásvállalatok kialakulásához.

E multinacionális vállalatok némelyikének gazdasági ereje ma már közepes méretű nemzetállamokéval vetekszik, emellett összefonódtak a szintén hatalmas mértékű koncentráción keresztül ment pénzügyi szférával. A média világában is végbement egy nagymértékű koncentráció, amelynek révén a fősodratúnak (mainstream) nevezett média a legfontosabb kérdésekben olyannyira azonos álláspontot képvisel, mintha közös szerkesztőségük lenne. A vállalati, pénzügyi és médiahatalom ilyen koncentrációja olyan, demokratikus felhatalmazással nem rendelkező gazdasági hatalmi centrumokat hozott létre, amelyek jelentős befolyást gyakorolhatnak a demokratikusan választott politikusok mozgásterére.

E hatalmi szféra működteti azt a kapitalista rendszert, amely a fő oka annak, hogy számos politikus és nemzetközi szervezet jó szándéka ellenére, nem lehet egy kevésbé növekedés-centrikus, a fenntarthatóságot jobban figyelembe vevő gazdasági rendszer irányába elmozdulni. És ez nem az egyes embereken, hanem magán a rendszeren múlik. Az a vállalat, amely nem a rendszer logikájának megfelelően működik – például nem helyezi ki termelését alacsony bérű országokba, vagy nem használja ki az adóparadicsomok kínálta lehetőségeket –, könnyen versenyhátrányba kerülhet, végső soron akár tönkre is mehet.”

Hadd fűzzek ehhez egy személyes élményt. Az ezredforduló környékén, mint a Világbank politikáját kritizáló civil szervezeti együttes magyar tagja többször találkoztam a Világbank elnökével, James Wolfensohnnal. A beszélgetések során kiderült, hogy ő személyesen egyetért a mi kritikánkkal (a kölcsönök feltételei miatt a kölcsönt felvevő országok eladósodtak, ami akadályozta fejlődésüket), de ő egy köztisztviselő, hiába a Világbank elnöke, sokat nem tehet a rendszer működése ellen.

Ám e rendszer mai intézményi formája, mint láttuk, részben konkrét politikai döntések nyomán alakult ki, és hasonlóképpen politikai döntésekkel változtatható is meg. E változtatás lenne az alapfeltétele annak, hogy a hatalmi szféra decentralizálásával elinduljunk egy olyan gazdasági rendszer felé, melyben a profitérdekek mellett megfelelő súlyt kapna a fenntarthatóságot szolgáló gazdaságpolitikai gondolkodás is. Emellett vissza kell adnunk a tudomány rangját és tekintélyét, világosan megkülönböztetve a tudományos eredményeket a különféle érdek- és civil szervezetek nyomásgyakorló tevékenységétől, valamint a közösségi médiában terjedő áltudományos nézetektől. Ez természetesen olyan újságírást is feltételez, amely nem politikai lobbi tevékenységet folytat, hanem – amennyire ez lehetséges – a teljes valóságról és elfogulatlanul tájékoztat.

Természetesen Arisztotelész óta tudjuk: jó rendszer önmagában nincs; azt a benne élő emberek teszik jóvá vagy rosszá, legyen szó akár egyszemélyi uralomról, akár a többség uralmáról.

A szerző mérnök-közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója