Szergej Lavrov orosz és Marco Rubio amerikai külügyminiszter legutóbbi találkozója után ismét felmerült a remény, hogy az ukrajnai háborút valamilyen formában le lehetne zárni. Ez nem csupán Ukrajna és Oroszország, hanem egész Európa alapvető érdeke volna.
A kontinens gazdasági, biztonsági és politikai jövője ugyanis egyre közvetlenebbül függ attól, hogy a háború elindul-e a diplomáciai rendezés irányába, vagy tovább halad az eszkaláció lépcsőin.
A jövőbe természetesen senki sem lát. De az eddigi folyamatokat végignézve nehéz elhessegetni a kérdést: vajon a háború logikája valóban a lezárás felé mutat, vagy inkább újabb és újabb kockázatos szintekre emeli a konfliktust?
Az ukrajnai háború nem 2022. február 24-én kezdődött a semmiből, de azon a napon vált teljes körű, nyílt államközi háborúvá. Oroszország ekkor katonai támadást indított Ukrajna ellen, megsértve Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Ezt a tényt nem lehet megkerülni. A háború előzményeiről, a NATO-bővítésről, az orosz biztonsági félelmekről, Ukrajna nyugati orientációjáról és a nagyhatalmi érdekek ütközéséről lehet és kell is vitatkozni. De a teljes körű invázió politikai és katonai döntés volt, amelyet Moszkva hozott meg.
Az eszkalációs folyamat megértéséhez mégis érdemes visszamenni a hidegháború végéig. Az 1990-es német újraegyesítés körüli tárgyalások során elhangzottak olyan nyugati biztosítékok, amelyeket Moszkvában később úgy értelmeztek: a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni. A nyugati álláspont szerint ezek nem jelentettek általános, jogilag kötelező erejű ígéretet Kelet-Európa egészére. Az orosz politikai emlékezetben azonban a kérdés azóta is sérelemként él.
A kilencvenes években a NATO-bővítés gondolata fokozatosan hivatalos politikává vált. A visegrádi országok közeledése, a békepartnerségi program, majd az 1999-es bővítés mind azt jelezte, hogy a hidegháború utáni európai biztonsági rend nem Oroszország bevonásával, hanem sokkal inkább a nyugati intézmények keleti kiterjesztésével épül. Magyarország, Lengyelország és Csehország NATO-tagsága saját biztonsági érdekeik szempontjából érthető döntés volt, Moszkva azonban ezt már akkor stratégiai visszaszorításként élte meg.
A folyamat következő fontos állomása a 2008-as bukaresti NATO-csúcs volt. Itt a szövetség kimondta, hogy Ukrajna és Grúzia a jövőben NATO-tagokká válhatnak, bár tagsági akciótervet akkor nem kaptak. Ez nem volt formális meghívás, de politikai ígéretként hatott. Oroszország számára ez már közvetlen biztonsági fenyegetésként jelent meg. Több nyugat-európai ország is óvatos volt, mert attól tartott, hogy az ukrán és grúz NATO-perspektíva súlyos konfliktust idézhet elő Oroszországgal.
A 2014-es ukrajnai fordulat tovább mélyítette a szakadékot. A Majdan-tüntetések, Janukovics elnök bukása, Ukrajna nyugati orientációjának megerősödése és az ország belső megosztottsága után Oroszország katonai jelenléttel elfoglalta, majd annektálta a Krímet. A lépést Ukrajna és a nyugati államok a nemzetközi jog súlyos megsértésének tekintik. Donyeckben és Luhanszkban ezután fegyveres konfliktus bontakozott ki, amely éveken át alacsony intenzitású háborúként folytatódott.
A minszki megállapodások célja az lett volna, hogy legalább ezt a kelet-ukrajnai konfliktust befagyasszák vagy rendezett politikai keretek közé tereljék. Utólag azonban világossá vált, hogy a felek nagyon eltérően értelmezték a megállapodásokat. Moszkva szerint a Nyugat és Kijev időnyerésre használta Minszket, hogy Ukrajna hadserege megerősödhessen. Nyugati értelmezés szerint a megállapodások célja az azonnali háború elkerülése és Ukrajna mozgásterének megőrzése volt. A lényeg azonban az, hogy Minszk nem hozott tartós rendezést.
2022 tavaszán, a teljes körű orosz támadás után rövid időre ismét felmerült a diplomáciai megállapodás lehetősége. Isztambulban tárgyalások folytak Ukrajna semlegességéről, biztonsági garanciákról és a vitatott területek későbbi rendezéséről. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a felek legalább a tárgyalásos lezárás alapjait keresik. A folyamat azonban összeomlott. Ebben szerepet játszottak az orosz és ukrán feltételek közötti mély különbségek, a bucsai események nyilvánosságra kerülése, a katonai helyzet változása, valamint az is, hogy több nyugati vezető a további ukrán ellenállás támogatása mellett érvelt.
Ettől kezdve a háború egyre inkább elhúzódó, kimerítő konfliktussá vált. Ukrajna saját területének védelmében harcol, miközben katonai, pénzügyi, hírszerzési és logisztikai támogatást kap több NATO-tagállamtól. Ez a támogatás érthető Kijev szempontjából, hiszen Ukrajna önmagában aligha tudná fenntartani védelmi képességét Oroszországgal szemben. Ugyanakkor stratégiai szempontból az is igaz, hogy a nyugati támogatás egyre közvetlenebbé teszi a NATO és Oroszország közötti közvetett konfrontációt.
A fegyverszállítások kezdetben főként védelmi eszközökre és könnyebb fegyverekre korlátozódtak. Később megjelentek a nagyobb hatótávolságú rendszerek, a légvédelmi eszközök, a HIMARS-rakéták, a Patriot-rendszerek, a harckocsik, majd a még nagyobb hatótávolságú csapásmérő képességek kérdése is. Minden egyes lépcsőnél elhangzott, hogy a következő fokozat már túl veszélyes volna. Aztán a háború logikája mégis továbbtolta a határt.
Ma ott tartunk, hogy a vita már nemcsak Ukrajna védelméről, hanem Oroszország mélységi területeinek támadhatóságáról, az orosz infrastruktúra elleni csapásokról és a nyugati fegyverek felhasználási korlátairól is szól. Ez minőségileg új helyzet. Nem azért, mert Ukrajnának ne volna joga védekezni, hanem azért, mert minden nagyobb hatótávolságú támadó képesség növeli annak veszélyét, hogy Moszkva a konfliktust már nem pusztán ukrán–orosz háborúként, hanem közvetlen NATO-fenyegetésként értelmezze.
Innen ered az eszkaláció valódi veszélye. Oroszország atomhatalom. A NATO is nukleáris szövetség. Két ilyen szereplő közvetlen vagy közvetett konfrontációja soha nem kezelhető pusztán haditechnikai kérdésként. A fegyverek hatótávolsága, a hírszerzési támogatás mélysége, a célkijelölés kérdése, az ukrán döntéshozatal és a nyugati támogatók szerepe mind olyan tényező, amely növelheti a félreértés, a téves kalkuláció vagy a politikai pánik kockázatát.
A nyugati elemzések több lehetséges háborús kimenetet vázolnak fel. Az egyik a hosszú háború: egy kimerítő konfliktus, amely mindkét fél állóképességét próbára teszi. A második a befagyott konfliktus, amelyben egy fegyverszünet stabilizálná a frontvonalat, de tartós béke nélkül. A harmadik Ukrajna katonai sikere, amely Oroszország visszaszorítását jelentené. A negyedik Ukrajna veresége vagy olyan kényszerű kompromisszuma, amely súlyos területi és politikai engedményekkel járna.
E forgatókönyvek közös hiányossága, hogy gyakran alulbecsülik a nagyhatalmi presztízs és a biztonsági percepció szerepét. A Nyugat számára Ukrajna támogatása a nemzetközi jog, az európai biztonsági rend és a saját hitelesség védelmeként jelenik meg. Oroszország számára ugyanakkor a konfliktus már régen nem pusztán területi kérdés, hanem annak próbája, hogy megmarad-e nagyhatalmi szereplőnek, vagy végleg kiszorul az európai biztonsági döntésekből. Ez a két értelmezés egymást erősítve tartja fenn a háborút.
A probléma éppen az, hogy mindkét oldal saját létfontosságú érdekeit látja a konfliktusban. Ukrajna a túléléséért és területi integritásáért harcol. Oroszország saját nagyhatalmi státuszát és biztonsági övezetét védi — legalábbis saját értelmezése szerint. A NATO-tagállamok pedig attól tartanak, hogy ha Oroszország erővel területet szerezhet, az egész európai biztonsági rend megrendül. Ilyen helyzetben nagyon nehéz visszalépni anélkül, hogy valamelyik fél vereségként élje meg a kompromisszumot.
Itt válik fontossá Herman Kahn eszkalációs gondolkodása. Kahn a hidegháború idején azt vizsgálta, miként vezethetnek egymásra épülő katonai és politikai lépések akár a nukleáris háborúig. Modellje nem azért érdekes, mert mechanikusan alkalmazható volna a mai ukrajnai háborúra, hanem azért, mert figyelmeztet: az eszkaláció ritkán egyetlen nagy döntéssel történik. Sokszor apró, külön-külön még kezelhetőnek látszó lépések sorozata vezet olyan pontra, ahol a felek már alig tudnak visszafordulni.
A legsúlyosabb veszély nem feltétlenül az, hogy valamelyik fél előre megtervezett módon nukleáris háborút akar. Sokkal inkább az, hogy a konfliktus fokozatosan olyan helyzetet teremt, amelyben egy téves riasztás, egy félreértett csapás, egy elszabadult katonai művelet vagy egy belpolitikai kényszer hatására a döntéshozók elveszítik a kontrollt. A történelemben nem egyszer fordult elő, hogy háborúk nem azért szélesedtek ki, mert mindenki ezt akarta, hanem mert senki nem tudta időben megállítani őket.
Ezért Európának ma nemcsak arról kellene beszélnie, mennyi fegyvert képes még Ukrajnának adni, hanem arról is, milyen politikai célja van a támogatásnak. Mi a reális végállapot? Teljes katonai győzelem? Tartós fegyverszünet? Semlegességi konstrukció? Biztonsági garanciákkal megerősített kompromisszum? Vagy egy hosszú, kimerítő háború, amely évekig szívja el Európa gazdasági és politikai energiáit?
A felelős békepolitika nem jelentheti Ukrajna magára hagyását. De azt sem jelentheti, hogy Európa minden újabb eszkalációs lépcsőt automatikusan elfogad, anélkül hogy világos diplomáciai stratégiát rendelne hozzá. A háború lezárásának feltételeiről beszélni nem árulás, hanem stratégiai józanság. A béke lehetőségét nem a jelszavak, hanem a tárgyalási keretek, a biztonsági garanciák és a kölcsönösen vállalható politikai kompromisszumok teremthetik meg.
A háború elhúzódásában többféle stratégiai, katonai, gazdasági és politikai érdek találkozhat. A hadiipar, a nagyhatalmi presztízs, a belpolitikai túlélés, az ideológiai szembenállás és a biztonsági félelmek egyaránt hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a felek nehezen találjanak kiutat. Éppen ezért különösen fontos, hogy a háború logikáját ne engedjük önjáróvá válni.
Az eszkalációval az a legnagyobb baj, hogy minden újabb lépcsőfok a maga pillanatában még racionálisnak tűnhet. Egy új fegyvertípus, egy új szankció, egy új támadási célpont, egy új vörös vonal átlépése mindig magyarázható azzal, hogy a másik fél előző lépésére kellett válaszolni. De ha minden válasz újabb választ szül, akkor a politika lassan elveszíti uralmát a háború felett.
Ma még van értelme figyelmeztetni erre. Nem azért, mert a béke könnyű volna, és nem is azért, mert bármelyik fél egyszerűen visszatérhetne a háború előtti állapothoz. Hanem azért, mert egy nukleáris korszakban az eszkaláció végpontja nem hagyományos katonai vereség vagy győzelem lehet, hanem olyan pusztítás, amelynek már nincs racionális politikai célja.
A háború lezárásához először azt kellene világosan kimondani: Európa érdeke nem a végtelen háború, hanem egy olyan rendezés, amely egyszerre veszi komolyan Ukrajna szuverenitását, Oroszország biztonsági percepcióit és a kontinens hosszú távú stabilitását. Ez rendkívül nehéz, sokak számára elfogadhatatlan kompromisszumokat feltételezhet, de a háború korlátlan eszkalációja még veszélyesebb út.
A kérdés tehát nem az, hogy ki tud erősebb háborús jelszavakat mondani. Hanem az, hogy van-e még Európában elég politikai képzelőerő a béke feltételeinek kidolgozásához, mielőtt a konfliktus újabb lépcsőfokokra lép. Mert ha a háború logikája veszi át a gondolkodás helyét, akkor egy idő után már nem a politikusok irányítják az eseményeket, hanem az események sodorják magukkal a politikusokat.
És ez az a pont, amelyet mindenáron el kellene kerülni.
