Hérakleitosz szerint a természetben semmi sem állandó, „minden folyik”. Ez nemcsak a természetre, hanem a történelemre is igaz: birodalmak emelkednek fel és hanyatlanak le, kereskedelmi útvonalak rendeződnek át, a világ, politikai és gazdasági súlypontjai évszázadról évszázadra változnak. Ezt az elmúlt hatszáz év, a Nyugat felemelkedésének korszaka kiválóan mutatja.
A 15. század közepén Európa kilépett addigi földrajzi korlátai közül. 1415-ben a portugálok elfoglalták Ceutát, majd 1488-ban Bartolomeu Dias első európaiként megkerülte a Jóreménység fokát. 1498-ban Vasco da Gama tengeri úton eljutott Indiába, ezzel megnyitotta az Európa és Ázsia közötti közvetlen tengeri kereskedelem útvonalát. A portugálok kereskedőtelepek láncolatát építették ki Afrika partjain, Indiában, Ceylonon, Malakkában és később Makaóban. Ezzel Portugália lett az első globális tengeri nagyhatalma.
Időközben Kolumbusz Kristóf, Kasztília királynője, Izabella támogatásával elérte Amerikát. A következő évtizedekben a spanyol konkvisztádorok – Cortés Mexikóban, Pizarro Peruban – meghódították az azték és az inka birodalmat. Az Újvilág arany- és ezüstbányái Spanyolországot évszázadokra Európa leggazdagabb hatalmává tették. A 16. század a spanyol tengeri uralom és gyarmatosítás évszázada volt, bár a spanyol fölény végét már jelezte a Nagy Armada 1588-as veresége Angliával szemben.
Később, a 17. században a világkereskedelem súlypontja Hollandiába helyeződött át. 1602-ben megalakult a Holland Kelet-indiai Társaság, amelyet sokan a világ első multinacionális részvénytársaságának tekintenek. Amszterdam lett a nemzetközi pénzügyek központja, a holland kereskedelmi flotta pedig a világ legnagyobbjává vált. 1626-ban Peter Minuit mintegy 60 holland gulden értékű árucikkért megszerezte Manhattan szigetét, ahol létrejött Új-Amszterdam, a későbbi New York.
A következő évszázadban Franciaország és Nagy-Britannia vetélkedett a világ vezető szerepéért. A döntő fordulatot a napóleoni háborúk lezárása jelentette. Napóleon 1815-ös waterlooi veresége után Nagy-Britannia vitathatatlan tengeri nagyhatalommá vált. A 19. század – különösen Viktória királynő (1837–1901) uralkodásának időszaka – a Pax Britannica korszaka volt. A Brit Birodalom ekkor a Föld lakosságának mintegy egynegyedét tartotta uralma alatt. London lett a világ pénzügyi központja, a brit flotta pedig biztosította a tengeri kereskedelem szabadságát.
A függetlenségüket 1776-ban kikiáltó észak-amerikai brit gyarmatok megalapították az Amerikai Egyesült Államokat. A fiatal állam a 19. század során rendkívüli gazdasági fejlődésen ment keresztül, és az évszázad végére ipari termelésben már megelőzte Nagy-Britanniát. E gyors felemelkedésben döntő szerepet játszott az amerikai kontinens meghódítása, a vasútépítés és az ipari forradalom egymást segítő folyamata. Az új állam az 1898-as spanyol–amerikai háború után megszerezte Puerto Ricót, Guamot és a Fülöp-szigeteket, Kuba pedig amerikai befolyás alá került. Ezzel az Egyesült Államok kilépett a világpolitika színpadára.
Az első világháború után az USA a világ legnagyobb hitelezőjévé és vezető ipari hatalmává vált, a második világháború befejezése után pedig vitathatatlanul a nyugati világ vezető ereje lett. Gazdasági, katonai és technológiai fölényére építve befolyását fokozatosan kiterjesztette a korábbi európai gyarmati rendszer jelentős részére is. A 20. század második felét sok történész joggal nevezi Pax Americana korszaknak.
Közben keleten is alapvető geopolitikai változások zajlottak le. 1922-ben létrejött a Szovjetunió, 1949-ben pedig megalakult a Kínai Népköztársaság. A második világháborút követően a Szovjetunió a keleti blokk vitathatatlan vezetője lett, és jelentős befolyást gyakorolt számos fejlődő, illetve el nem kötelezett országra is.
1991-ben azonban a Szovjetunió felbomlott. Ezzel párhuzamosan Kína, Teng Hsziao-ping 1978-ban megkezdett reformjai nyomán, fokozatosan szakított a maoista gazdasági modellel, és sajátos államkapitalista fejlődési pályára állt. Ennek révén néhány évtized alatt a világ második legnagyobb gazdaságává, a világ legnagyobb exportőrévé és számos technológiai ágazat meghatározó szereplőjévé vált.
E változások nyomán a 21. század első negyedében egy új geopolitikai korszak vette kezdetét. A gazdasági és kereskedelmi súlypont az atlanti térségből fokozatosan Ázsiába helyeződik át. Nemcsak Kína, hanem India és más ázsiai gazdaságok is egyre nagyobb szerepet töltenek be a világgazdaságban.
Ezt a változást igen jól mutatják a világkereskedelmi adatok. 2000 és 2025 között a világexport 4,1 szeresére növekedett, ezen belül azonban a kínai export 15, az indiai 10, a vietnami 33 szorosára nőtt. Ugyanakkor az Egyesült Államok exportja csupán 2,8, az Európai Unióé 3,5, Japáné 1,5-szörösére növekedett. Jól látszik az egy-két évtizede létrehozott politikai-gazdasági integrációk kapcsolatainak erősödése. A BRICS országok egymás közötti kereskedelme például 27 szeresére, tehát a világkereskedelem átlagát messze meghaladóan nőtt. Ugyanakkor az inkább politikai természetű ASEAN tagországok egymás közötti kereskedelme alig haladta meg a világátlagot (5,1-szeres növekedés), az ASEAN országai sokkal inkább Kínához igazodtak. Kína ma kétségtelenül az ázsiai gazdasági fejlődés motorja, hatalmas piacot nyújtva Ázsia kisebb országai számára.
Kína GDP-je, vásárlóerő paritáson számolva, ma már meghaladja az Egyesült Államokét (igaz, egy főre vetítve még csak egyharmada az USA-énak), és számos technikai területen, különösen az atomenergetika, napelemek, telekommunikáció területén megközelíti, eléri, sőt, túl is haladja a legfejlettebb nyugati országok technikai színvonalát.
Ezzel párhuzamosan Kína jelentősen növeli az afrikai és dél-amerikai kontinensen való jelenlétét. Míg 2000-ben e térségekbe irányuló kínai export töredéke (egytizede) volt az USA és az Európai Unió együttes exportjának, addig 2025-re azonos nagyságrendűvé vált. Hasonlóképpen, e térségek, tehát Dél-Amerika és Afrika exportszerkezete is jelentősen megváltozott. 2000-ben még exportjuknak csak 2-5 százaléka ment Kínába, 2025-ben már elérte 15-25 százalékot, elérve, sőt megelőzve a fejlett nyugati országokba irányuló kivitelt. Például, 2000-ben Afrika exportjának 50 százaléka irányult a nyugati fejlett ipari országokba és csak 5 százaléka Kínába, míg 2025-ben csak 9 százaléka ment az USA-ba és az EU-ba (együtt) és 13 százaléka Kínába.
E kereskedelmi változások alapvető geopolitikai változásokat is magukkal hoztak, amit leginkább a BRICS megalakulása és kibővítése reprezentál, amely nem csupán egy gazdasági tömörülés, hanem geopolitikai céljai is vannak, mégpedig a G7-ek által jellemezhető nyugati világtól való függetlenedés. Az Egyesült Államok nem nézi jó szemmel Kína felemelkedését és a BRICS önállósodási törekvéseit, és ahol lehet – például Dél-Amerikában a Monro-elv értelmében – erőteljes beavatkozással igyekszik fenntartani hagyományos befolyását. Kérdés azonban, hogy ez sikerülni fog-e? Egyelőre úgy látszik, hogy a 21. század Ázsia százada lesz, hasonló váltásként, mint ahogy az a korábbi századok során már más országokkal és térségekkel megtörtént. A történelem ugyan sohasem ismétli önmagát, de a geopolitikai súlypontok átrendeződése újra és újra végbemegy, és napjainkban is ennek lehetünk tanúi.
Batsányi, a költő, ma talán azt mondaná „Vigyázó szemetek Pekingre vessétek”.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
