Az embereket mindig izgatta a jövő, ezért ha tudni akarták, mi lesz a sorsuk, a kezdetektől fogva különböző jósokra hallgattak, akik azután kétértelmű jóslataikkal gyakran hamis illúziókat keltettek.
Máig emlegetett Kroiszosz, Lüdia királyának története, aki, amikor a perzsák ellen háborút akart indítani, megkérdezte a Delphoi jósdát, hogy sikerrel jár-e. A Delphoi jósda válasza a következő volt: „Ha átkelsz a Halüsz folyón, egy nagy birodalom el fog pusztulni.” A jóslat be is vált, de nem a Perzsa Birodalom, hanem a lüdiai királyság pusztult el.
Nekem fő munkahelyem az Országos Tervhivatal volt, ahol hosszútávú tervezéssel foglalkoztam, vagyis mintegy tizenöt évre előre kellett látni a jövőt, amit több-kevesebb sikerrel el is tudtunk érni, mert a boldog hidegháborús időkben a nemzetközi helyzet évtizedekig stabil volt, és a szocialista országok fejlődése mind fogyasztói szokásokban, mind a gazdasági szerkezet tekintetében 10-15 éves lemaradással követte a nyugati fejlett ipari országokét.
Ebbe az előrejelzés szempontjából idilli helyzetbe robbant bele 1972-ben a Római Klub jelentése a növekedés határairól, ami azt jósolta, hogy a világ akkor még dinamikus gazdasági fejlődése néhány évtizeden belül véget ér, mert vagy a nyersanyagok és energiahordozók fogynak ki, vagy a szemetelésbe fulladunk bele.
Világvégét már sokszor jósoltak, és számos kultúra számára meg is valósult, lásd Osvald Spengler időálló munkáját a Nyugat alkonyáról, de szembe nézni a mi kultúránk rövidesen bekövetkező végzetéről, nem volt nagyon szívderítő. Igen élénk vita alakult is ki a könyv mondanivalója körül. Sokan, így például a Sussexi Egyetem kutatói is cáfolni igyekeztek a Római Klub állításait, mondván – többek között –, hogy a nyersanyagok és energiahordozók tartalékai mindig nagyjából 30 év fogyasztását fedezik. A készletek nem fogynak el, csak egyre drágább lesz a kitermelésük.
A könyv rám is nagy hatással volt, és még ifjúi hevülettel megpróbáltam a Római Klub modelljét lemásolni, vagyis magam is akartam egy olyan visszacsatolásokat tartalmazó matematikai modellt készíteni, mint ők. Ez nem ment, mert a programozással ugyan nem lett volna gond, de a szükséges adatok megszerzése meghaladta az erőmet. Végül csak egy sovány prognózis sikeredett, amely tíz térségre (Észak-Amerika, Latin-Amerika, Nyugat-Európa, európai szocialista országok, Észak-Afrika és a Közel-Kelet, Fekete-Afrika, Japán, ázsiai szocialista országok, Dél- és Délkelt-Ázsia, egyéb fejlett országok) és három fontos mutatóra, a népesség, az energiafelhasználás és a GDP növekedésére terjedt ki.
Ezt az előrejelzést 1975-ben készítettem hetvenöt évre előre, tehát 2050-ig, és azóta minden tizedik évben ellenőrzöm, hogy a valóság mennyire tér el az én előrejelzésemtől, az utolsó ilyen ellenőrzést tavaly, az ötvenéves évfordulón készítettem. Akkor a világ népességének tényadata 8,23 milliárd volt, az én 50 évvel korábbi előrejelzésem pedig 8,04 milliárd, ami elég jó egyezés. Ugyanakkor a részletekben tévedtem, Fekete-Afrika népességnövekedését jelentősen alá, míg Latin-Amerikáét túlbecsültem. A tanulság egyrészt az, hogy egy összesített (aggregált) mutatót könnyebb előre jelezni, mint a részleteket, az afrikai népességrobbanás pedig a hetvenes évek elején még nem látszott.
Ami a gazdasági növekedést illeti, összességében (világ összesen) az 1972-2000 évek közötti szakaszt túlbecsültem (4% helyett 3,2% lett), a 2000-2025-ös szakaszt viszont pont eltaláltam (2,9%-2,9%). Ha a részletekbe megyünk, akkor megint nagyobb az eltérés, Latin-Amerikát túl, Ázsiát alábecsültem, de az idővel csökkenő tendenciákat elég jól eltaláltam.
A világ energiafelhasználásának megítélésében már jóval nagyobb volt a különbség, én a növekedést magasabbra 4, illetve 3 százalékra becsültem a két egymást követő időszakban, a tény 2-2 százalék volt.
A Római Klub prognózisa is, különösen az energia terén, jelentősen eltért a valóságtól. 2030-ra már a kőolajtartalékok kifogyását vizionálták, a tény viszont az, hogy bőséggel rendelkezésre áll.
Mi a tanulság ebből az ötven éves visszanézésből a jövőre nézve? Mindenekelőtt az, hogy a jövő fejlődési tendenciáit általában akkor tudjuk jól megbecsülni, ha nincs lényeges tendenciaváltozás, vagyis a folyamatok a múlt jellemzőit viszik tovább. Ha azonban lényeges politikai, gazdasági, technológiai változások következnek be, akkor az előrejelzéseknél eléggé mellé lehet fogni. Az olajkészletek például – szemben a Római Klub előrejelzésével – azért nem fogytak ki, mert egyrészt a fogyasztás növekedési üteme a korábbihoz képest lényegesen visszaesett, másrészt új kőolajmezőket fedeztek fel, és új technológiákat (repesztés) fejlesztettek ki. Ugyanakkor a demográfia esetében a várható tendenciák elég jól jelezhetők előre. A következő évtizedeket például, alapvetően az fogja jellemezni, hogy a népesség száma a világ számos helyén (Afrikát kivéve) csökkenni fog, és ezzel együtt a korstruktúra lényegesen megváltozik, sokkal nagyobb lesz az idős lakosság aránya. Ez a változás nem azért fog problémát okozni, mert nem lesznek elegen, akik a nyugdíjak kifizetéséhez szükséges pénzt kitermelik – mint ahogy azt ma sokan hangoztatják –, hanem azért, mert nem lesz munkaerő, amelyik az idős, esetleg magatehetetlen embereket ellátja.
Már ma el kellene azon gondolkodni, hogy ezt a problémát hogyan lehetne megoldani, például nem dogoznak-e túl sokan a fogyasztói társadalmat kiszolgáló szolgáltatásokban, gondolok itt például a bankokra, reklámügynökségekre és hasonlókra?
Kína – a tömeges éhhaláltól félve – annak idején ráerőszakolta a társadalomra, hogy egy párnak csak egy gyereke legyen. Ezen intézkedés következtében nem csak jóval több fiú született, mint lány, de a teljes termékenységi mutató a népesség fenntartásához szükségesnek a felére esett vissza. Hogy lehetne ezt megállítani? Kötelezővé teszik a házasságot és a legalább két gyerek vállalását? De, ahol nem volt diktatúra, például Dél-Koreában, ott is tragikus a népesedéi helyzet, a teljes termékenységi ráta a népesség fenntartásához szükségesnek az egynegyede.
A népesség alakulásánál tehát világosan látszanak a következő évtizedekben jelentkező problémák, a politikusok nem mondhatják majd, hogy nekik nem szólt senki, és a népesség előrejelzésénél, mint azt saját elemzésem is mutatja, túl nagyot nem lehet tévedni.
Hasonlóan előre látni, hogy a ma az Unió által erőltetett megújuló erőforrások nem oldhatják meg az ipari társadalmak energiaigényét. Néhány évtized, és a ma telepített nap- és szélerőművekből veszélyes hulladék lesz, és a fő gondot annak megsemmisítése fogja okozni.
Bár a nagyobb tévedések lehetősége nem kizárt, azért igen hasznos lehet, ha néhány kérdésben megpróbálunk előre gondolkodni. A következő néhány cikk ilyen a kérdéseket fog felvetni, és amennyire lehet megválaszolni.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
