Hivatalosan tizenhatodik születésnapomon váltam hivatalosan dohányossá. Apámtól kaptam egy szürke műanyag dobozos Philip Morris cigarettapakkot. Anyám ugyan tiltakozott, nem volt haszna, a különös ajándék indoklása az volt, hogy ne bujkáljon már mindenféle gimnáziumi WC-kben ez a gyerek.
Nem voltam amúgy akkor még igazán elszánt dohányos, főként társaságban füstöltem, ez a tatai kultúrház Szivárvány rockzenekara körüli, hétvégenként összegyűlteket jelentette. Ott fújtuk a füstöt a táncparkett szélén, a lányok belenyugvón viselték el ezt a nem éppen udvarias akciót, akkoriban még a nőkre nem volt jellemző a bagózás.
Aztán kikoptam az iskolából, mindenféle munkahelyen hadakoztam a felnőttvilág furcsa szabályaival, ezek között a dohányzásra vonatkozó tételek nem szerepeltek. Utazás közben is kitűnően lehetett cigarettázni. A vonatok ablaka alatt négyszögletes alumínium hamutartók billegtek, kicsi síneken lehetett kiborítani belőlük a csikket. A faros Ikarusz buszokon minden puhán rugózó ülés hátoldalába nikkelezett fedelű hamutartókat építettek. Ott is némelykor csak úgy állt a füst, és úgy látszott, ez még a nemdohányzókat sem zavarta különösebben.
Egyszer azért rendesen besokalltam a dohányfüsttől. Egy kutatóintézet segédmunkásaként tavasztól télig jártuk az országot, amikor a hideg meg a hó beköszöntött, Budapestre vezényelték a dolgozókat, a téli terepviszonyok között nem lehetett kutatni. Például kábeldobokkal a hátunkon elég nehéz lett volna megmászni a havas, jeges hegyeket. A Budaörsi úton jelölték ki a szállásunkat. Négyszemélyes lakókocsikban helyezték el a munkásokat. A kerekes alumínium bódéban két emeletes ágy és egy olajkályha volt. Az alsó ágyakon idősebb kollégák helyezkedtek el, a velem korú társammal az emeletre kerültünk. Hiába volt kint mínusz húsz fok, a kocsiban pokoli melegben forgolódtunk ott fent, dohogott az olajkályha, az öreg szakik szinte folyamatosan cigarettáztak, fent megállt a füst meg az a rohadt büdös olajszag, de nem volt mit tenni, maradtunk, mert kint még lehetetlenebb lett volna. Akkor egy időre megutáltam a füstöt, és amint lehetett elhúztam a lakókocsiból.
A katonai szolgálat két éve a nagykanizsai Dózsa György laktanyában dohányzás ügyben nem jelentett semmi különösebb változást a kinti élethez mérten. Gyorsan megszoktam, hogy újoncként – ahogy ott mondták, kopaszként – nyolc hónapig például én nem cigizhetek a hatalmas hálóteremben, amit körletnek neveztek. A második nyolc hónap, a gumikatonaság idején már igen, aztán öregkatonaként az utolsó harmadban már a kopaszok gyufával a kezükben ugrottak tüzet adni, amikor előhúztam egy szál Symphoniát a zsebemből.
A dohányzás káros mivolta cseppet sem érdekelt ezekben az években. Ezzel nyilván minden tizen-huszonéves így van. Meg hát akkoriban nem is beszéltek annyit az egészséges életmódról, a tüdőrákról, a szívbajokról és a cigihez köthető korai halálról. Ha beszéltek is volna egyébként, éppen úgy legyintettünk volna, mint akármelyik mai hasonló korú. Sikk volt dohányozni. A filmsztárok, színészek, zenészek meg mindenki más felnőtt, aki mintaadónak számított akkoriban, füstölt. A hetvenes évek közepére-végére már a nők is.
Utólag hozzákölthetjük azt az elméletet is ehhez, hogy azért füstölt mindenhol mindenki, hogy a nagy homályban minél kevesebbet lásson a kommunizmusból. Ami persze nem így volt.
