Nem a vereség a kérdés, hanem az, hogy tud-e újra párttá válni a Fidesz

Stumpf István kongresszusi beszéde nem egy választási kudarc mérlege volt, hanem figyelmeztetés arra, mi történik azokkal a politikai közösségekkel, amelyek túl sokáig élnek együtt a hatalommal.

A Fidesz tisztújító kongresszusáról szóló tudósítások többsége természetesen a legélesebb mondatokra koncentrált. Arra, hogy Stumpf István a visszacsatolás hiányáról beszélt, hogy a lojalitás sokszor felülírta a szakmai szempontokat, hogy a párt elveszítette erkölcsi és intellektuális vezető szerepét, és hogy a polgári értékrend helyét helyenként a kérkedés, a klientúra és az önelégültség foglalta el. Ezek valóban erős mondatok voltak. A kongresszus valódi jelentősége azonban nem ebben rejlik.

A fontos kérdés nem az, hogy Stumpf Istvánnak igaza volt-e minden egyes megállapításában. A lényeg inkább az, hogy egy olyan ember mondta ki ezeket a gondolatokat, aki nem kívülről érkezett. Nem ellenzéki publicistaként, nem politikai ellenfélként és nem egy csalódott volt pártkatonaként szólalt fel. Stumpf István a Fidesz történetének egyik alapító generációjához tartozik, a Bibó-kollégiumi világ szellemi közegéből érkezett, az első Orbán-kormány kancelláriaminisztere volt, később alkotmánybíróként és politológusként is meghatározó szerepet játszott a magyar közéletben. Olyan szereplő, akinek kritikája nem kívülről érkező támadásként, hanem belső diagnózisként értelmezhető.

Éppen ezért a kongresszus legfontosabb tanulsága talán nem is a vereség magyarázata, hanem annak felismerése, hogy a Fidesz előtt most nem egyszerűen politikai, hanem kulturális kihívás áll. A párt valódi problémája ugyanis nem az, hogy elveszítette a hatalmat. Hanem az, hogy a hatalom birtoklására épült politikai kultúrából most ellenzéki kultúrát kell építenie.

Ez sokkal nehezebb feladat, mint elsőre látszik.

A történelemben számos olyan politikai erőt találunk, amely hosszú kormányzás után nem a választási vereségbe bukott bele, hanem abba, hogy nem tudott alkalmazkodni az új helyzethez. A brit Konzervatív Párt 1997-ben súlyos vereséget szenvedett Tony Blairrel szemben. A párt vezetői kezdetben úgy vélték, hogy elegendő lesz kivárni a Munkáspárt hibáit. Hosszú évekbe telt, amíg felismerték, hogy nem egyszerűen a kormányzati pozíciót veszítették el, hanem kapcsolatukat is a társadalom jelentős részével. A konzervatívok végül nem azért tértek vissza a hatalomba, mert a múltjukat ismételgették, hanem mert új politikai nyelvet találtak.

Hasonló folyamat zajlott le Németországban is a CDU esetében az 1998-as vereség után. Helmut Kohl tizenhat éves kancellárságát követően a párt nemcsak kormányválsággal szembesült, hanem identitásválsággal is. A finanszírozási botrányok, a vezetői generáció kifáradása és a társadalmi változások egyszerre jelentkeztek. A CDU végül nem egyetlen választási kampányban újult meg. Hosszú és sokszor fájdalmas önvizsgálaton ment keresztül, amelyből végül Angela Merkel új politikai irányvonala született meg.

A kérdés ma az, hogy a Fidesz melyik utat választja.

Mert a választási vereség önmagában nem történelmi esemény. A demokráciákban a kormányok időnként veszítenek. Az igazi próbatétel mindig az utána következő időszak. A Fidesz tizenhat éven keresztül nem egyszerűen kormányzott. Intézményeket épített, politikai nyelvet formált, médiakörnyezetet alakított ki, gazdasági és kulturális hátországot szervezett maga köré. Egy egész politikai korszakot határozott meg. Az ilyen hosszú kormányzati időszakoknak azonban van egy sajátos veszélyük: idővel a párt és az állam, a politikai közösség és a hatalomgyakorlás logikája összefonódik.

Stumpf István kritikája valójában erről szólt. Nem arról, hogy egy kampány rosszul sikerült. Nem is arról, hogy néhány politikus hibázott. Hanem arról, hogy megszűntek azok a belső mechanizmusok, amelyek egy politikai közösséget önkorrekcióra késztetnek. Ha a vezető kizárólag pozitív visszajelzéseket kap, ha a lojalitás fontosabbá válik a teljesítménynél, ha a kritika egyre ritkábban hangzik el, akkor előbb-utóbb minden politikai rendszer elveszíti kapcsolatát a valósággal.

Ebben a tekintetben különösen figyelemre méltó, hogy a kongresszuson nem egyszerűen a gazdasági problémák vagy a kommunikációs hibák kerültek szóba. A felszólalások jelentős része a politikai stílusról szólt. A dölyfről. A kérkedésről. Az önelégültségről. Arról az érzésről, amelyet sok választó nem konkrét intézkedésekhez, hanem egy egész korszak hangulatához kapcsolt.

A politika történetében gyakran előfordul, hogy a választók nem egy programot utasítanak el, hanem egy magatartásformát. Nem feltétlenül ideológiát váltanak. Inkább hangulatot váltanak. A Fidesz számára ezért különösen fontos kérdés, hogy a következő években milyen hangon kíván megszólalni. A korábbi harci nyelvezet kétségtelenül hatékony volt a mozgósításban, de kérdéses, hogy ellenzékben ugyanaz a retorika képes-e új választókat megszólítani.

A Fidesz előtt álló legnagyobb feladat ezért nem az, hogy bebizonyítsa a jelenlegi kormány hibáit. Az ellenzék szerepe természetesen a kontroll és a kritika. Egy erős parlamenti többséggel rendelkező kormánnyal szemben különösen fontos az alkotmányos ellensúlyok és a nyilvános vita fenntartása. A valódi kihívás azonban ennél mélyebb. A Fidesznek újra meg kell tanulnia pártként működni ott, ahol korábban államot irányított.

Ez első hallásra egyszerű mondatnak tűnik, valójában azonban történelmi jelentőségű feladat.

Mert a következő négy évben nem csupán az fog eldőlni, hogy a Fidesz képes lesz-e visszaszerezni korábbi szavazóinak egy részét. Az is eldől, hogy a magyar jobbközép politikai hagyomány legnagyobb szervezete tud-e alkalmazkodni egy új korszakhoz. Tud-e ismét olyan politikai közösséggé válni, amely nem a hatalomból, hanem a társadalomból meríti erejét.

Stumpf István beszédének talán ez volt a legfontosabb üzenete.

Nem az, hogy a Fidesz hibázott.

Hanem az, hogy minden nagy politikai közösség életében eljön az a pillanat, amikor már nem a győzelmei határozzák meg a jövőjét, hanem az, hogy mit kezd a vereségeivel.

A Fidesz most pontosan ilyen pillanatban van.

És könnyen lehet, hogy a következő négy évben nem a parlamenti viták lesznek a legfontosabbak, hanem az a csendes belső küzdelem, amely arról szól: képes-e egy tizenhat évig kormányzó politikai erő újra megtanulni ellenzékben gondolkodni.

Ha igen, akkor a mostani vereség egyszer még fordulópontként kerülhet be a magyar politikatörténetbe.

Ha nem, akkor a választási kudarc csak az első fejezete lesz egy hosszabb hanyatlástörténetnek.