Kína az orosz–ukrán és az iráni–amerikai–izraeli háborúban is sajátos kettős politikát folytat. Peking hivatalosan azt hangsúlyozza, hogy egyik konfliktusnak sem részese, nem akar katonailag bekapcsolódni, és a háborúk lezárását tárgyalásokkal szeretné elérni.
A gyakorlatban azonban Kína gazdasági kapcsolatai, energiaimportja és a kínai eredetű technológia mindkét konfliktusban fontos szerepet játszik. A különbség elsősorban a mértékben van: Oroszország esetében Kína az elmúlt négy évben Moszkva egyik legfontosabb gazdasági és technológiai hátországává vált, míg Iránnál Peking jóval óvatosabb. Teheránt támogatja gazdaságilag és bizonyos katonai képességek megszerzésében is, de amikor a háború közvetlenül kirobbant az Egyesült Államokkal és Izraellel, Kína nem lépett be Irán oldalán.
Az orosz–ukrán háborúban Peking hivatalos álláspontja változatlanul az, hogy Kína „nem létrehozója és nem résztvevője” a konfliktusnak. Fu Cong kínai ENSZ-nagykövet még szeptember végén is azt mondta, hogy Kína tűzszünetet, tárgyalásokat és politikai rendezést akar, miközben minden ország szuverenitását és területi integritását tiszteletben kell tartani. Peking rendszeresen azt is hangsúlyozza, hogy figyelembe kell venni minden fél „jogos biztonsági aggályait”, ami az orosz érvelés egyes elemeivel is egybecseng. Kína különmegbízottakat küldött, kapcsolatot tart Moszkvával és Kijevvel, Brazíliával és más globális déli országokkal pedig békekezdeményezéseket próbált kialakítani.
Ha azonban azt nézzük, hogy melyik hadviselő félnek jelent nagyobb segítséget Kína gazdasági kapcsolata, egyértelműen Oroszországnak. Peking hatalmas mennyiségben vásárol orosz olajat, gázt és más nyersanyagokat, miközben kínai vállalatok autókat, elektronikai termékeket, gépeket és ipari berendezéseket szállítanak Oroszországba. A két ország kereskedelme 2025-ben ugyan 6,5 százalékkal, 234 milliárd dollárra csökkent a 2024-es rekordhoz képest, de továbbra is óriási. 2026 májusában a két ország közötti, akkor mintegy 240 milliárd dolláros éves kereskedelem „gyakorlatilag teljes egészében” jüanban és rubelben zajlott az orosz elnöki hivatal közlése szerint. Ez azért is fontos Moszkvának, mert csökkenti a dollárhoz és a nyugati pénzügyi rendszerhez való kötődését.
Még fontosabbak a kettős felhasználású kínai termékek. Ezek papíron civil célra is használható áruk, a valóságban azonban nélkülözhetetlenek lehetnek a hadiipar számára. Ilyenek például a félvezetők, elektronikai áramkörök, szerszámgépek, drónalkatrészek, motorok, akkumulátorok, navigációs berendezések és különböző optikai eszközök. Amerikai és európai tisztviselők évek óta azzal vádolják Pekinget, hogy ezekkel közvetve életben tartja az orosz hadiipart. Egy 2026-os amerikai kongresszusi bizottsági összesítés szerint a szankcionált technológiák Oroszországba kerülő mennyiségének több mint 90 százaléka Kínán keresztül érkezhetett. Ukrajna februárban több kínai vállalatot is szankcionált, amelyeket orosz rakétákhoz és drónokhoz szükséges alkatrészek szállításával vádolt.
Ennél is kényesebb fejlemény volt, amikor a Reuters európai hírszerzési forrásokra hivatkozva májusban arról számolt be, hogy mintegy 200 orosz katonát képeztek ki titokban Kínában, elsősorban drónok alkalmazására. A beszámoló szerint közülük később többen visszatértek az ukrajnai háborúba. Ez már jóval közelebb áll a közvetlen katonai együttműködéshez, mint egyszerűen mikrochipek vagy gépek értékesítése. Peking ugyanakkor továbbra is visszautasítja azt az állítást, hogy háborús fél lenne, és azt mondja, szigorúan ellenőrzi a kettős felhasználású termékek exportját.
Ezért Kína oroszországi szerepét leginkább úgy lehet leírni, hogy nem úgy támogatja Moszkvát, ahogyan például az Egyesült Államok és európai országok támogatják Ukrajnát. Nem jelentett be több milliárd dolláros kínai fegyvercsomagokat, nem küldött nyíltan hadsereget Ukrajnába, és hivatalosan továbbra is azt állítja, hogy nem szállít halált okozó fegyvereket a hadviselő feleknek. Oroszország számára azonban legalább ilyen fontos, hogy Kína felvevőpiacot biztosít az energiahordozóinak, hozzáférést biztosít ipari és elektronikai termékekhez, és megakadályozza, hogy a nyugati gazdasági elszigetelés teljes legyen.
Az iráni háborúban ennél sokkal kényesebb helyzetbe került Peking. Irán Kína fontos stratégiai partnere, de a Perzsa-öböl arab államai és az Egyesült Államok is túl fontosak ahhoz, hogy Peking Teherán kedvéért közvetlenül belépjen a háborúba. Amikor 2026-ban az amerikai és izraeli támadások megindultak Irán ellen, Kína kemény diplomáciai nyelvezetet használt. Wang Yi külügyminiszter azt mondta, hogy a háborúnak nem lett volna szabad kitörnie, Peking pedig az amerikai–izraeli támadásokat nevezte az eszkaláció alapvető okának. Kína ugyanakkor nem küldött csapatokat Irán megvédésére.
Ez azért különösen érdekes, mert Kína már a háború előtt is komoly segítséget jelentett Irán számára. Kína volt az iráni olaj legfontosabb vásárlója, ezzel olyan bevételt biztosított Teheránnak, amelyhez a nyugati szankciók miatt más piacokon sokkal nehezebben jutott hozzá. Reuters-vizsgálatok szerint Irán olyan, barterhez hasonló kereskedelmi konstrukciókat is alkalmazott, amelyek segítségével az olajbevételeket kínai áruk beszerzésére fordíthatta, megkerülve a hagyományos pénzügyi rendszert és a szankciók egy részét.
A kapcsolat katonai dimenziója is erősödött. Februárban a Reuters arról számolt be, hogy Irán közel került kínai CM-302 szuperszonikus hajóelhárító rakéták megvásárlásához. Július végén pedig három forrás szerint Irán akár 400 kínai gyártmányú, vállról indítható légvédelmi rakétarendszert is beszerezhetett, illetve rendelhetett, hogy a háború során megmutatkozott légvédelmi hiányosságait pótolja.
Itt azonban nagyon fontos különbséget tenni a fegyvereladás és a háborúba való belépés között. Kína nem kezdett amerikai vagy izraeli erőket támadni Irán oldalán, nem küldött kínai katonai egységeket a térségbe, és amikor Irán közvetlenül nagy nyomás alá került, Peking alapvetően diplomáciai és gazdasági támogatásra korlátozta a szerepét. Egy márciusi Reuters-elemzés éppen arra jutott, hogy Irán a háború legsúlyosabb szakaszában lényegében magára maradt: Oroszország és Kína elítélte a támadásokat, de egyikük sem volt hajlandó katonailag harcba szállni érte.
Ez most Washington és Peking között is komoly vitává vált. Donald Trump szeptemberi találkozójukon Hszi Csin-pinget arra figyelmeztette, hogy az Egyesült Államok elfogadhatatlannak tartja Irán közvetlen vagy közvetett kínai támogatását. David Perdue amerikai nagykövet szerint Washington biztosítékokat kapott arra, hogy Kína leállít bizonyos támogatási formákat. Egy magas rangú iráni tisztviselő ezzel szemben azt állította, hogy Peking továbbra is fenn akarja tartani katonai és gazdasági kapcsolatait Iránnal. Vagyis ezen a ponton ellentmondó amerikai és iráni állítások vannak, ezért nem lehet biztosan kijelenteni, pontosan milyen katonai támogatás folytatódik jelenleg.
A két háború Kína világhatalmi helyzetét is egészen eltérően alakította. Az ukrajnai háború megnövelte Kína befolyását Oroszország fölött. Moszkva elveszítette európai piacainak jelentős részét, ezért egyre inkább Kínára szorult energiaexportja, importja, technológiája és pénzügyi kapcsolatai terén. Kína eközben kedvező áron vásárolhatott orosz energiahordozókat. Amikor az iráni háború miatt visszaestek a közel-keleti szállítások, a kínai állami Sinopec például jelentősen növelte orosz ESPO-olaj vásárlását: július és szeptember között napi mintegy 241–320 ezer hordónyi mennyiséget kötött le. Vagyis a két háború furcsa módon össze is kapcsolódott: amikor Irán miatt bizonytalanná vált a közel-keleti energiaellátás, Kína még inkább Oroszországhoz fordult.
Az ukrajnai háborúnak ugyanakkor ára is van Peking számára. A kínai–orosz kapcsolat miatt romlott Kína megítélése Európa több országában, kínai vállalatok kerültek amerikai, brit és európai szankciós listákra, Washington és NATO-tagállamok pedig egyre gyakrabban nevezik Kínát az orosz hadiipar egyik legfontosabb külső támogatójának. Peking tehát gazdasági és geopolitikai befolyást nyert Oroszország fölött, miközben tovább romlott a bizalom közte és a nyugati országok között.
Az iráni háború gazdasági mérlege Kína számára sokkal kedvezőtlenebb. Kína a világ legnagyobb nyersolaj-importőre, ezért számára létfontosságú a Perzsa-öböl stabilitása és a Hormuzi-szoroson áthaladó forgalom. A háború miatt megugrottak az olajárak, akadoztak a közel-keleti szállítások, és Pekingnek más források után kellett néznie. Kínai független finomítók Nyugat-Afrikából, Kanadából és Dél-Amerikából kezdtek több olajat keresni, miközben nőtt az orosz import jelentősége is.
A probléma 2026 őszére már annyira komollyá vált, hogy Kína októberre felfüggesztette a legtöbb üzemanyag-exportját, Hongkong és Makaó kivételével, hogy megvédje saját készleteit. A Reuters szerint a kínai kereskedelmi dízelkészletek körülbelül 20 millió hordóval, a benzinkészletek pedig mintegy 9 millió hordóval maradtak el attól a szinttől, amely mellett Peking ismét kényelmesen engedélyezhetné az exportot. Az iráni háború és az ukrán támadások által megrongált orosz finomítók együttesen olyan helyzetet teremtettek, amely már közvetlenül Kína energiaellátási stratégiáját is befolyásolja.
Ez magyarázza azt is, miért nem érdeke Kínának az iráni háború elhúzódása. Oroszország ukrajnai elszigetelődéséből Peking bizonyos értelemben profitálhatott: olcsóbb energiához jutott, Oroszország függőbbé vált tőle, és a jüan szerepe is megerősödött az orosz külkereskedelemben. Egy közel-keleti háború viszont közvetlenül veszélyezteti Kína energiaellátását, megemeli importköltségeit és fenyegeti azokat a kereskedelmi útvonalakat, amelyekre a kínai gazdaságnak szüksége van.
Peking ezért mindkét háborúban hangosan hirdeti, hogy nem hadviselő fél. Ukrajnával kapcsolatban azt mondja, hogy „a béketárgyalásokat támogatja”, Irán esetében pedig azonnali tűzszünetet és politikai rendezést követel. Ez nem pusztán kommunikáció. Kínának valóban erős érdeke fűződik ahhoz, hogy ne kerüljön közvetlen katonai konfliktusba sem az Egyesült Államokkal, sem Európával. Ugyanakkor a „kimaradás” nem jelent gazdasági semlegességet: Oroszország számára Kína mára nélkülözhetetlen kereskedelmi és technológiai partner, Irán számára pedig létfontosságú olajvásárló és jelentős technológiai, illetve bizonyos területeken katonai partner.
A két konfliktus talán legérdekesebb következménye éppen az, hogy megmutatta Kína hatalmának egyszerre az erejét és a korlátait. Az ukrajnai háborúban Kína megerősödött Oroszországgal szemben, az iráni háború viszont megmutatta saját sebezhetőségét. Oroszország egyre jobban rá van utalva a kínai piacra, miközben Kína továbbra is rá van utalva a globális energiapiacra és a közel-keleti stabilitásra. Peking ezért olyan világrendet szeretne, amelyben Moszkva és Teherán elég erős ahhoz, hogy ellensúlyt képezzen Washingtonnal szemben, de a konfliktusaik nem eszkalálódnak annyira, hogy veszélyeztessék Kína kereskedelmét, energiaellátását és gazdasági növekedését. A két háború eddigi tapasztalata alapján ezt az egyensúlyt egyre nehezebb fenntartani.
