Kanada, Ausztrália és Új-Zéland EU-hoz való közeledése mögött nem egy klasszikus uniós bővítés áll. A három ország esetében jelenleg nem teljes jogú EU-tagságról van szó, hanem arról, hogy az Európai Unió a hagyományos kereskedelmi kapcsolatoknál jóval szorosabb gazdasági, biztonsági, védelmi és technológiai hálózatot építsen ki velük.
Kanada esetében 2026 szeptemberében már egy ennél is továbbmenő elképzelés került nyilvánosságra: Ursula von der Leyen felvetette egyfajta „társult tagság” lehetőségét, miközben Mark Carney kanadai miniszterelnök hangsúlyozta, hogy Kanada nem teljes EU-tagságot akar, hanem egy „egyedi szövetséget”. Ilyen társult EU-tagsági kategória jelenleg nem létezik, tehát előbb magát a konstrukciót kellene politikailag és jogilag kialakítani.
Kanada közeledése azonban jóval korábban elkezdődött. Az EU és Kanada 2025. június 23-án kötött biztonsági és védelmi partnerséget, amely többek között a hadiiparra, a katonai mobilitásra, a kiberbiztonságra, a tengeri és űrbiztonságra, valamint a hibrid fenyegetések elleni fellépésre terjed ki. Ezzel párhuzamosan megkezdődött Kanada bekapcsolása az EU SAFE nevű, akár 150 milliárd eurónyi hitelt biztosító közös védelmi beszerzési rendszerébe. Kanada 2026 júniusára az első Európán kívüli ország lett, amely külön megállapodással ilyen hozzáférést kapott.
A kanadai kapcsolat azért különösen érdekes az EU számára, mert messze nem csak fegyverekről szól. Kanada jelentős energia- és nyersanyagforrásokkal rendelkezik, miközben az EU szeretné csökkenteni stratégiai függőségét néhány meghatározó külső beszállítótól. A felek ezért kritikus nyersanyagokról, tiszta technológiáról, mesterséges intelligenciáról, kvantumtechnológiáról és digitális kereskedelemről is tárgyalnak. Ráadásul már létezik közöttük a CETA kereskedelmi megállapodás: az Európai Bizottság szerint annak 2017-es ideiglenes alkalmazása óta az EU–Kanada kereskedelem 71 százalékkal nőtt, és a megállapodás becslésük szerint évente 3,2 milliárd euróval járul hozzá az EU, illetve 1,3 milliárd euróval Kanada GDP-jéhez.
Ausztrália hasonló irányba halad, és a folyamat meglehetősen gyorsan felgyorsult. Az EU és Ausztrália 2025. június 17-én jelentette be, hogy tárgyalásokat kezd egy biztonsági és védelmi partnerségről. Már akkor kimondták, hogy ennek egyik lehetséges következménye a közös védelmi beszerzésekben való részvétel lehet. A megállapodást végül 2026. március 18-án aláírták. Kiterjed az ukrajnai támogatásra, a tengeri és űrbiztonságra, a kiberfenyegetésekre, a hibrid hadviselésre, az új technológiákra, a terrorizmus elleni fellépésre és a válságkezelésre.
Ausztrália esetében ráadásul 2026 márciusában az EU-val folytatott szabadkereskedelmi tárgyalások is lezárultak, és megállapodtak arról, hogy hivatalos tárgyalásokat indítanak Ausztrália társulásáról a Horizon Europe kutatási és innovációs programhoz. Vagyis itt már kezd kirajzolódni, milyen lehet egy ilyen új típusú kapcsolat: az ország nem válik EU-taggá, de egyszerre kapcsolódhat egyre szorosabban az európai kereskedelemhez, kutatáshoz, technológiához és védelempolitikához.
Új-Zéland egyelőre hátrébb tart ezen az úton. 2026. május 21-én tartották az első magas szintű EU–új-zélandi biztonsági és védelmi egyeztetést Wellingtonban. A felek többek között a tengeri biztonságról, kiberbiztonságról, űrbiztonságról, terrorizmus elleni fellépésről, leszerelésről és védelmi iparpolitikáról tárgyaltak. Ez még nem ugyanaz a szint, mint Kanada vagy Ausztrália esetében: a jelenlegi hivatalos uniós listán Új-Zéland még nem szerepel a biztonsági és védelmi partnerséget már aláíró országok között.
A három ország szerepe azért lehet különösen fontos, mert az EU ezzel földrajzilag messze túlnyúlhatna Európán. Kanada Észak-Amerikában és az Északi-sarkvidék térségében, Ausztrália és Új-Zéland pedig az indo-csendes-óceáni térségben adhatna az uniónak szoros stratégiai partnereket. Ez különösen értékes lehet akkor, amikor az EU egyszerre próbálja biztosabbá tenni a kritikus nyersanyagok ellátását, megerősíteni saját hadiiparát és csökkenteni a túlzott gazdasági függőségeket. Ausztrália például jelentős kritikusásvány-készletekkel rendelkezik, Kanada pedig energia- és ásványkincsekben gazdag. Cserébe ezek az országok mélyebb hozzáférést nyerhetnek az EU hatalmas piacához, kutatási programjaihoz és bizonyos esetekben az európai védelmi beszerzésekhez.
A védelmi együttműködés különösen jól mutatja, hogy az EU számára mi lehet ebben az üzlet. A SAFE keretében akár 150 milliárd eurónyi hitel segíti az uniós országok közös védelmi beszerzéseit. Ha megbízható partnerországok hadiipari vállalatai is bekapcsolódnak, az növelheti a rendelkezésre álló gyártókapacitást és technológiai kínálatot. Ugyanakkor az EU igyekszik biztosítani, hogy a program elsősorban az európai védelmi ipart erősítse. Kanada részvétele ezért külön megállapodáshoz és pénzügyi hozzájáruláshoz kötött.
Kanadának, Ausztráliának és Új-Zélandnak ugyanakkor az EU egy több mint 400 milliós, magas vásárlóerejű piacot és jelentős kutatási, technológiai és ipari rendszert jelent. Egy szorosabb kapcsolat számukra is lehetőséget adhat arra, hogy külkereskedelmüket és stratégiai kapcsolataikat több irányba osszák meg. Kanada esetében 2026-ban különösen hangsúlyossá vált az Egyesült Államoktól való gazdasági függőség mérséklésének kérdése, és Carney kormánya ezért is keresi az EU-val kialakítható mélyebb együttműködés lehetőségét.
Arra azonban, hogy mennyi idő alatt „csatlakozhatnak”, nincs egyetlen válasz, mert jelenleg nincs olyan rendszer, amelyhez mindhárom ország egyszerűen benyújthatná a jelentkezését. Kanada példája azt mutatja, hogy egy konkrét ágazati integráció meglepően gyors lehet: a biztonsági és védelmi partnerséget 2025 júniusában írták alá, a SAFE-részvételről szóló megállapodást 2026 februárjában írták alá, júniusban pedig az EU Tanácsa formálisan is lezárta annak jóváhagyását. Vagyis egy jól körülhatárolt területen nagyjából egy év alatt nagyon jelentős előrelépés történhet.
Egy valódi, általános „EU-társult tagság” viszont valószínűleg hosszabb folyamat lenne, mert először azt kellene meghatározni, hogy ez pontosan mit jelent: jár-e hozzáférés az egységes piachoz, részt vehetnek-e az EU közös programjaiban, mennyit kell befizetniük, milyen uniós szabályokat kell átvenniük, és kapnak-e bármilyen beleszólást azok kialakításába. Kanada esetében 2026 szeptemberében még maga a státusz sem létezett; az AP beszámolója szerint egy ilyen formális konstrukció kialakításához a 27 tagállam egyhangú támogatása is szükséges lehet.
Ezért reálisabb úgy tekinteni a folyamatra, hogy Kanada már most egy kísérleti modell szerepét töltheti be. Ha az EU valóban létrehoz számára egy új, mélyebb társulási formát, az később precedenst teremthet más, hasonló politikai és gazdasági berendezkedésű országok számára is. Ausztrália ebből a szempontból már közel van: van biztonsági és védelmi partnersége, lezárta az EU-val a szabadkereskedelmi tárgyalásokat, és közeledik a Horizon Europe-hoz. Új-Zéland esetében a folyamat korábbi szakaszban jár. Nem arról van tehát szó, hogy Canberra vagy Wellington már kérte volna a Kanada számára felvetett „társult tagságot”, hanem arról, hogy az EU olyan többszintű partneri rendszert kezd kialakítani, amelyben ezek az országok egyre több területen kapcsolódhatnak Európához anélkül, hogy teljes jogú EU-tagokká válnának.
