A hatalom elvesztésének egy pillanata lehet, hogy nem látszik a választási térképen. Nincs róla rendkívüli híradó, nem közli a Magyar Közlöny és nem állnak hozzá díszőrséget a minisztérium kapujában. Csupán kicsöng egy telefon. Egyszer, kétszer, talán harmadszor is. A vonal másik végén ugyanaz az ember ül, aki fél évvel korábban még az első csörgés előtt felvette. Most azonban hagyja elhallgatni.
Ekkor válik bizonyossá, hogy a hatalom valóban gazdát cserélt.
A miniszter dolgozószobája kiüríthető, az államtitkári autót vissza lehet adni, a szolgálati belépőkártyát pedig egyetlen mozdulattal érvényteleníthetik. A kapcsolati tőkével nehezebb elszámolni. Nincs róla vagyonnyilatkozat, nem szerepel a bankszámlán és adót sem fizetnek utána. Mégis ez lehet a politika körül felhalmozódó legértékesebb magánvagyon.
Egészen addig, amíg van hozzá hatalom.
A névjegyzék, amely többet ért egy diplománál
A kapcsolati tőke önmagában nem bűn és nem is kizárólag a politikai világ sajátja. Minden emberi közösség bizalomra, ismeretségekre és korábbi együttműködésekre épül. Aki bizonyított egy munkahelyen, azt később szívesebben hívják egy másik feladatra. Aki képes összehozni egymással két embert, megoldani egy vitát vagy felgyorsítani egy döntést, valódi értéket teremthet.
A probléma ott kezdődik, amikor már nem lehet megkülönböztetni a kapcsolatot a kiváltságtól.
Az elmúlt évtizedek magyar közéletében fokozatosan kialakult egy sajátos foglalkozás, annak tudója az az ember, aki ismeri az embert. Nem feltétlenül értett az energetikához, de tudta, kit kell felhívni az állami vállalatnál. Nem volt közbeszerzési szakértő, de ismerte azt, aki előre megmondhatta, merre érdemes indulni. Nem vezetett minisztériumot, mégis pontosan tudta, melyik folyosón kell várakozni ahhoz, hogy az ügye ne hónapok, hanem napok alatt oldódjon meg.
Az ilyen ember névjegyzéke olykor többet ért, mint mások diplomája, tapasztalata és munkája együttvéve. Nem azért fizették, amit tudott, hanem azért, aki felvette neki a telefont.
A rendszer sokáig még önmagát is meggyőzhette arról, hogy ez hatékonyság. A kapcsolati ember „eligazodott a bürokráciában”, „felgyorsította a folyamatokat”, „megteremtette az együttműködést”. Csakhogy ahol mindenhez közvetítő kell, ott rendszerint nem a közvetítő rendkívüli, hanem az intézmény működik rosszul. A kapcsolat értéke gyakran abból születik, hogy a szabályos út lassú, bizonytalan vagy szándékosan járhatatlan.
A hatalom árnyékának is volt árfolyama
A politikai kapcsolati vagyon egyik különös tulajdonsága, hogy nem kell hozzá feltétlenül valódi hatalom. Néha elegendő annak közelsége, híre vagy ügyesen fenntartott látszata.
Sokan nem azért váltak fontossá, mert maguk dönthettek, hanem mert mások elhitték róluk, hogy képesek befolyásolni a döntéshozót. Egy közös fénykép, egy rendszeresen emlegetett keresztnév, egy kormányzati rendezvényen elfoglalt jó hely vagy a megfelelő pillanatban elejtett félmondat komoly piaci értéket teremthetett.
„Majd beszélek vele.”
Talán ez volt a kapcsolati gazdaság legdrágább mondata. Nem ígért pontosan semmit, ezért számonkérni is nehéz volt. Mégis benne rejlett a gyorsított ügyintézés, a pályázati siker, az állami megrendelés vagy legalább annak reménye.
Az ilyen befolyás árfolyama azonban kizárólag addig emelkedik, amíg a mögötte álló politikai központ működik. A választási vereség után néhány napig még mindenki kivár. Régi reflexből visszaírnak, udvariasan érdeklődnek, nyitva hagyják az ajtót. Senki sem tudja, visszatérhet-e a régi világ, mekkora marad az egykori vezetők befolyása és kinek lehet szüksége később kire.
Azután lassan megváltozik a hangnem. A korábbi azonnali visszahívásból másnapi üzenet lesz, majd udvarias titkársági válasz, végül semmi. A kapcsolati tőke nem feltétlenül egyetlen pillanatban omlik össze. Inkább úgy párolog el, mint a tekintély, amelyről mindenki egyszerre sejti, hogy már nincs mögötte erő, mégsem akarja elsőként kimondani.
A név megmaradt, a mondat azonban elvesztette az alanyát
A hatalomváltás után különös nyelvi átalakulás kezdődik. Akik tegnap még többes szám első személyben beszéltek az államról, ma hirtelen kívülállóként értelmezik ugyanazt.
„Mi ezt azért csináltuk”, mondják először. Később már úgy fogalmaznak: „akkoriban ez volt az irány”. Végül: „engem abba nem avattak be”.
A rendszer közelsége fokozatosan életrajzi teherré válik. A régi sikereket mindenki személyes teljesítményként őrizné meg, a döntések felelősségét viszont készséggel visszaadná a már nem működő központnak. Megkezdődik az önéletrajzok finom átírása. A politikai kinevezettből szakpolitikai szakember, a kormányzati összekötőből független tanácsadó, a párt bizalmi emberéből tapasztalt intézményvezető lesz.
Némelyek valóban azok. Egy hosszú rendszer nem működhet kizárólag alkalmatlan emberekkel. Minisztériumokban, állami vállalatokban és háttérintézményekben rengetegen szerezhettek értékes tudást, amely kormányoktól függetlenül is használható. A hatalomváltásnak nem az a feladata, hogy minden korábbi tapasztalatot kidobjon az ablakon.
A valódi vizsga most kezdődik. Ki az, akinek a tudása akkor is érték marad, amikor már nem tud „odaszólni”?
Megkezdődik az átjelentkezés az új világba
A kapcsolati vagyon korábbi birtokosai rendszerint gyorsan felismerik, hogy a régi számok leértékelődtek. Ilyenkor két út áll előttük.
Az egyik az alkalmazkodás. Felajánlják intézményi emlékezetüket, szakértelmüket, külföldi kapcsolataikat vagy az állam működéséről szerzett tudásukat az új rendszernek. Ebben nincs feltétlenül semmi szégyellnivaló. A közigazgatás nem pártkatonák négyévenként cserélődő hadserege és egy ország sem engedheti meg magának, hogy minden választás után újratanulja saját működését.
A másik út a kapcsolati monopólium átmentése. Aki korábban egy pártközpont körül kínált bejárást, most megpróbál közel kerülni az újhoz. Régi ismerősei között megkeresi azt, aki már időben váltott, közös barátokat mozgósít, semleges szakmai fórumokon bukkan fel és lehetőleg úgy meséli el a múltját, mintha mindig is csendes belső ellenálló lett volna.
Az új hatalom számára ez az egyik legnehezebb próba. A tapasztalatot nem szabad összekeverni a behódolással, a hozzáértést pedig a helyezkedéssel. Ha mindenkit kizár, aki valaha együtt dolgozott az előző kormánnyal, maga teremti meg saját szakemberhiányát. Ha viszont ellenőrzés nélkül befogadja a régi kapcsolati brókereket, akkor az új rendszer néhány hónap alatt ugyanazokkal a szereplőkkel, legfeljebb más telefonszámokkal működhet tovább.
A politikai változás mélysége ezért nemcsak azon mérhető le, kik távoznak. Hanem azon is, kik és milyen alapon érkeznek a helyükre.
Többet érhet-e végre a tudás, mint a telefonszám?
A hatalomváltás valódi társadalmi ígérete nem lehet pusztán annyi, hogy ezentúl mások hívását veszik fel. Ha csak a névjegyzék cserélődik ki, de az ország továbbra is személyes közbenjárásokkal működik, akkor nem új rend születik, csupán új kapcsolati arisztokrácia.
A mélyebb változás ott kezdődne, ahol egy vállalkozónak nem kellene politikai ismerős ahhoz, hogy tisztességes eséllyel induljon egy pályázaton. Ahol a fiatal szakembernek nem kellene eldöntenie, melyik körhöz csatlakozzon ahhoz, hogy egyszer vezető lehessen. Ahol a hivatal nem azért válaszol gyorsan, mert valaki „fentről szólt”, hanem mert ez a dolga. Ahol az ajtót nem egy név nyitja ki, hanem a teljesítmény.
A kapcsolatok természetesen ezután sem tűnnek el. Mindig könnyebb lesz együtt dolgozni azzal, akit ismerünk és akiben megbízunk. A cél nem az emberi hálózatok felszámolása, hanem annak megakadályozása, hogy a kapcsolat felülírja a szabályt, a tehetséget és a tisztességes versenyt.
A tehetségnek ugyanis nem az a legnagyobb ellensége, hogy másoknak vannak ismerőseik. Hanem az, ha ismeretség nélkül el sem juthat addig a szobáig, ahol a tehetségét észrevehetnék.
Az igazi csend
A bukott hatalom környezetében ma bizonyára sok telefon csörög hiába. Vannak, akik ezt igazságtételként élik meg, mások kárörömmel figyelik és olyanok is, akik már az új névjegyzéket építik. Pedig nem az volna a cél, hogy a tegnapi kegyencek helyett a holnapiak telefonját vegyék fel gyorsabban.
Az igazi változás az lenne, ha egyre kevesebb ügyben kellene bárkit külön felhívni.
Ha a szabály működik, a kapcsolat elveszíti tiltott felárát. Ha az intézmény kiszámítható, nincs szükség folyosói kalauzra. Ha a teljesítmény számít, a névjegyzék ismét azzá válik, aminek lennie kellene, emberek elérésére alkalmas papírlapokká, nem pedig egy láthatatlan hatalmi térképpé.
Egy politikai rendszer bukása akkor válik társadalmi változássá, amikor nemcsak a régi telefonszámok értéktelenednek el, hanem maga a világ is megszűnik, amelyben egy telefonszám többet érhetett a tudásnál.
A hatalom legmélyebb reformja nem az, amikor más veszi fel a telefont. Hanem az, amikor az állampolgárnak végre nem kell ismernie senkit ahhoz, hogy őt is meghallják.
