Kína évtizedek óta a világ egyik legnagyobb erdősítési programját valósítja meg.
A 1978-ban elindított „Nagy Zöld Fal” célja eredetileg az volt, hogy megállítsa az északi területek elsivatagosodását, csökkentse a talajeróziót és mérsékelje a homokviharokat. Azóta több tízmilliárd fát ültettek el, és az ország erdőborítottsága az 1949-es mintegy 10 százalékról mára körülbelül 25 százalékra nőtt. A zöldítés látványos eredményei a műholdfelvételeken is jól láthatók, a kutatók azonban most arra figyelmeztetnek, hogy a hatalmas beavatkozás a vízkörforgást is megváltoztatta.
Az Earth’s Future folyóiratban megjelent tanulmány szerint a 2001 és 2020 közötti időszakban a növényzet növekedése jelentősen fokozta a párolgást és a transzspirációt, vagyis azt a folyamatot, amely során a növények vizet juttatnak a légkörbe. Ez a víz nem tűnik el, hanem vízpárává alakul, amelyet a szelek más területekre szállíthatnak, ahol később csapadék formájában hullhat vissza. A kutatók szerint éppen ez a mechanizmus vezetett ahhoz, hogy a víz eloszlása Kínában átrendeződött.
A vizsgálatok azt mutatták, hogy a nedvesség egy része a Tibeti-fennsík felé terelődött, ahol nőtt a víz rendelkezésre állása. Ezzel szemben Kelet- és Északnyugat-Kínában csökkent az édesvízkészletek hozzáférhetősége, különösen a már eleve száraz északnyugati régiókban. Vagyis a tömeges faültetés egyszerre hozott környezeti előnyöket és új vízgazdálkodási problémákat.
A helyzet azért különösen érzékeny, mert Kína északi területein él a lakosság közel fele, és itt található a mezőgazdasági földek több mint fele is, miközben az ország vízkészleteinek csak nagyjából ötöde jut erre a térségre. A természetes vízkörforgás bármilyen jelentősebb módosulása közvetlen hatással lehet a mezőgazdaságra, a gazdaságra és a vízbiztonságra.
A kutatók hangsúlyozzák, hogy nem csupán az számít, hány fát ültetnek el, hanem az is, milyen növényzet váltja fel a korábbi területhasználatot. Egy füves terület erdővé alakítása például növelheti a párolgást és bizonyos helyeken a csapadékot is, ugyanakkor csökkentheti a helyben rendelkezésre álló víz mennyiségét. Hasonló összefüggések jelentkezhetnek akkor is, amikor szántóföldeket alakítanak át rétekké vagy más növényzettel borított területekké.
Mindez nem jelenti azt, hogy Kína erdősítési programjai kudarcot vallottak volna. Az új erdők hozzájárultak az erózió mérsékléséhez, az elsivatagosodás lassításához és a környezet állapotának javításához. A tanulmány legfontosabb üzenete inkább az, hogy az ilyen nagyszabású ökológiai beavatkozások tervezésekor a vízgazdálkodási hatásokat ugyanúgy figyelembe kell venni, mint a fák számát vagy az új erdők kiterjedését. A kínai tapasztalat arra utal, hogy a természet helyreállítása nem pusztán zöldítési kérdés, hanem a teljes vízrendszert és az emberi társadalmat is érintő összetett folyamat.
