Egyre többször kerül szóba a nagyvárosok vonzáskörzete. Mostanában agglomerációnak hívják. Így talán előkelőbb. Akárcsak a városaikból ideérkező kiköltözők.
Sok és sokféle ember választott magának új lakóhelyet, olyat, ahol nem fojtogatja az aszfaltról felszálló forróság nyáron, ahol van némi remény arra, hogy télen akár havat is láthat. A nagyvárosok körüli falvak lassan mindegyike már városi rangot kap. Régebbi lakói nagy része kihalt, csekély számú utódaik csodálkozva figyelik új társaikat.
A régiek és az újak között a legnagyobb különbség anyagi helyzetükben lehet. Az újak szinte kivétel nélkül tehetősebbek, mint az itt találtak. Tanultabbak. Csak úgy surrannak az új, nagy házaik közötti utakon a villanyautóikkal. A települések régi házai belefakultak az időbe, a korhadt léckerítéseken már senki nem leselkedik be az egykor volt gyümölcsöskertekbe.
A nagyvárosok mellé kizúdult, magukat jöttmentnek, pontosabba a vidékiesnek gondolt gyüttment névvel illetők azonban nemigen óhajtanak közösséget vállalni befogadóikkal. És mivel köreikben úgy tartják, hogy a sok pénz sok ésszel is jár, rendíthetetlenül osztják is azt, amit észnek hisznek. Demokratizálják az oktatást, már a bölcsődékben a csecsemők jogairól tartanak előadást a dadusoknak. Az óvodában erősen szorgalmazzák a helóvini meg a valentájn napi bulikat. Az elavult mindenszentek napja környékén tele az agglomeráció töklámpákkal. Bálint napon meg szivecskék csilingelnek az ablakkereteken. A magukat gyüttmentnek nevező apukák és anyukák mindenhol hosszú előadásokat tartanak, iskolai szülői értekezleteken, falugyűléseken és az orvosi váróteremben.
Egy különös gondolat irányította rá a közfigyelmet újra a falvakra, a nagyvárosok vonzáskörzetére. Híre terjedt, hogy egy közhivatalt ellátó szakférfi megfogalmazta véleményét erről a komoly kérdésről. Úgy látta, hogy az egyre kisebb népességű falvak sokba kerülnek. Több cső kell a víz odavezetéséhez, több villanydrót, a csatorna alkatrészekről nem is beszélve, meg egyáltalán a népek a kis falvakból legalábbis már rég elköltöztek, hiszen azokban nincs munka, célszerűbb lenne valami bérlakásprogrammal lehetővé tenni, hogy aki megpucol az elavult településszerkezet falvaiból, méltó körülményeket találjon a városok és az agglomeráció bérleményeiben.
Nem aratott osztatlan sikert ez a gondolatmenet. Sőt! Sokan, köztük a falusi életformát választó értelmiségiek is nemtetszésüknek adtak hangot. Egyikük, egy kiváló publicista bejelentette például, hogy ő és a családja nem laknak a faluban, hanem élnek ott. Kapálnak a kertben, összeszedik a gyümölcsöt, kukoricát szórnak a tyúkoknak, meg sokféle más, ilyen falusi dolgot csinálnak. Ők is nyilván valamikor kiköltözők voltak, aztán évtizedek elteltével belesimultak a kis faluba, ami azóta otthonukká vált.
A régi-új, egyedüli megoldást hozó, falu-város ellentétet, korszerű-korszerűtlen vonalat jelző bérlakásos áttelepítési elgondolás helyett talán azon is érdemes spekulálni, hogy az egyébként is túlterhelt emberi élőhelyeket helyes-e még zsúfoltabbá tenni. Másképpen mondva, még nagyobb vízfejeket növeszteni.
