A jelenben élő ember öntelten és büszkén hirdeti magáról, hogy a mindenható technika fejlődése a lehető legközelebb hozza hozzá a világmindenséget.
A közérthetőség kedvéért, mármint azért, hogy még a kevésbé műveltek is megértsék, kiiktatja például a múlt időt. A múltat. Eltörli. Minden, ami volt, elavult, ósdi, meghaladott. Igazából nincs is szükség semmire, ami az elődei életét jellemezte.
Lóg az ember a jelenben, azt hívén, hogy ez már egyben a jövő is, az az idő, ahol eltűnik minden korlát, ami az emberiség egyedeinek végleges egymásra találását megakadályozná. Efféle gondolatokra könnyen ráfuthat az, aki a jelen hétköznapjait leginkább jellemző technikai eszközt, a mobiltelefont a kezébe veszi. Ó, kinyílt a világ, egyszerre láthatom Alaszkát és Dél-Afrikát, vígan fecseghetek a Sanghajba röptetett barátommal, a videohívás után megtudhatom, hány gramm az óriás polip napi átlagos ürülékmennyisége. Azt hiszi a mobilpörgető, hogy az okos kis eszköz által eljutott a mindentudáshoz. Valóban így van ez?
Nem kell ahhoz hivatásos mobilember-megfigyelővé kiképeznie magát senkinek, hogy néhány megdöbbentő esetet nézve el ne gondolkodna azon, hogy vajon valóban a civilizáció és az emberi élet kiteljesedésének csúcsára jutott-e a mobiljával.
Egy Magyarországon igen népszerű bútoráruház nemcsak hatalmas fotel- és szekrénykínálatával vonzza látogatóit, hanem a nálunk szokatlan skandináv konyha jellemző ételeit kínáló nagy éttermével is. Ebédidőben hosszú sorok kígyóznak az életkiosztó pultok előtt, szinte röpülnek a lazacos meg a húsgolyós, áfonyalekvárral megszínezett tányérok. A gyerekes családok is szívesen jönnek ide, a rántott húsos menü a kisebbek körében is népszerű.
Itt volt megfigyelhető az a jelenet, ami a maga lassú folyásával sokak figyelmét magára vonta. Négytagú család ülte körbe asztalát, nagymama, apuka, anyuka és egy tízéves forma kisfiú. Átlagos külsejű, hétköznapi, az orvosok úgy mondanák, közepesen táplált emberek. A tálcákon előttük az ebédjük. Rántott húst ettek sült krumplival. Anyuka falatokra vágta a húst, villára szúrta, és a mobiltelefonját meredten néző, lehajtott fejű fiú orra alá emelgette. Az tátogott, és egy pillanatig sem szakította félbe a mobilbámulást. Tátogott. Mint egy madárfióka. Amikor anyuka elment utántölteni a poharát, apuka vette át az etető szerepet. A kisfiú egykedvűen fogadta a váltást, észre se vette, pedig a húsos villa az addigi jobboldal helyett balról érkezett. Nagymama lesütött szemmel, mintha kicsit zavarban lett volna, szótlanul falatozott. Anyuka visszatért a pohárral, újra ő volt az etető szülő. Amikor üres lett a tányér, elhúzta a gyerek elől a telefont. A kisfiú fölemelte fejét, nem tudni merre nézett, a szüleire biztos nem, hagyta, hogy megtöröljék a száját, és kifelé indultak az étteremből.
Azt gondolhatnánk, hogy valami beteg gyereket kellett így megebédeltetni, ám a kisfiú határozott léptekkel haladt a családjával, és a jó félórás némaságot megtörve valamit kérdezett. Szemmel láthatóan semmi baja nem volt, érdeklődő szemmel nézett körül, és a kutyabarát áruházba behozott tacskóra mosolygott.
A jelenet szomszéd asztalnál ülő tanúi újra szájukhoz emelték a meglepetésükben a tányéron felejtett kanalukat, egymásra néztek, aztán az autójukhoz menet hosszasan megbeszélték, hogy nem is annyira biztos, hogy a technika fejlődése mindenkinek ugyanazt jelenti. Meg még azt is hozzátették, hogy ha ez a megállapításuk nem illik a demokratikus korszellembe, akkor inkább szívesen mennének vissza a tárcsás telefonok évtizedekkel ezelőtti időszakába.
