Élt a családunkban egy számomra sokáig legendának hitt történet arról, hogy mi Tarzan rokonai vagyunk. Nem igazán értettem, a televíziózás előtti korban nem értesülhettem a két háború közötti időszak nagysikerű Tarzan-filmjeiről. Néhány fényképet láttam, ezeken egy ágyékkötős, izmos férfi mosolygott, vagy egy liánszálba kapaszkodva ugrott valahonnan valahová. Nagyjából úgy, ahogyan én mostanában lendülök ide-oda az időben.
Most például vissza az első világháborút követő évekbe, amikor is a nagyszüleim Nagykikindáról a megzsugorított országba voltak kénytelenek átköltözni. Siófokra kerültek, a nagymamám akkor még nem tudott magyarul. Ezen nincs mit csodálkozni, a nagylétszámú bácskai németséghez tartozott. Mária Terézia idején kerültek az ősei a törökök által elpusztított Délvidékre. Volt ott mindenféle betelepített, a nagyapám például a Lotharingiából idehozott francia volt. Nekik évtizedekig szigorúan zárt három színfrancia faluban volt a helyük, ezek egyikében, Károlyligeten született az apám apja. Mire felnőtt, már összekeveredhettek a népek, így hát, mielőtt még elvitték volna az Isonzóhoz, ahol rövid frontszolgálat után ellőtték a lábát, és miután összefoltozták, egészségügyi szabadsága idején feleségül vehette a nagymamámat.
Ezzel csattant bele a családtörténetünkbe a Tarzan-szál. A dédmamámat, azaz a nagyanyám anyját Weismüller Annának hívták. Temesvárról került Nagykikindára, ahol Gaul András feleségeként nevelte a gyerekeit. Az ő testvére volt a későbbi Tarzan, Weismüller János, vagy ahogyan a világ később megismerhette Johny papája. Minderre egy néhány évvel ezelőtti családfakutatás világított rá, ekkor szembesültem a legendából ténnyé kövült adattal, hogy hohó, én valóban Tarzan rokona vagyok. Igaz, eddig sem ábrándoztam úszó olimpiai bajnokságról, Hollywoodról, Afrikáról, majmokról meg őserdőbe tévedt, mindig megmentendő csinos angol hölgyekről. Talán az az elszánt kitartás, amivel Weismüller János elérte, megszerezte magának a világhírnevet, talán ebben voltam hasonló, ugyan nem vágytam soha akkora zajra, mint amiben híres rokonom élt, ám, ha valamit elhatároztam, hogy megcsinálom, addig dolgoztam, míg a céljaimat el nem értem.
A gyerekeimet már egyáltalán nem érdekli ez a valamikori, rangos rokonság. Erősen kell gondolkoznia annak a mai fiatal embernek, aki meghallja a nevet: Tarzan. Kicsoda is? Forgatja a fejét, és igyekszik előbányászni emlékeiből a névhez kötődő alakot. Ha meg is találja, a híres, őserdei ordításon és a liánhintázáson túl más nemigen jut az eszébe. Időnként, leginkább évfordulók alkalmával, megjelenik néhány újságcikk a száz évvel ezelőtt tündöklő filmsztárról, Tarzanról. Rendben van ez így, hiszen mi mást tehetnénk azokkal, akik előttünk voltak, aztán egyszer csak elmentek ebből a világból. Így-úgy emlékezünk rájuk, az idő múltával egyre kevesebbet beszélünk róluk. Ettől még azonban ők itt voltak előttünk, így itt is vannak.
A Magyarországra átsodort dédmamám sírja Siófokon van. Az özvegy Gaul Andrásné fejfáján csak asszonyneve szerepel. Hogy ő Weismüller Annának született, és így nem más, mint Tarzan nénikéje, az abban a régi siófoki temetőben igazán nem számít semmit.
