Nemrégiben egy fotókiállítás megnyitására kértek fel. Megírtam a szövegemet, felolvastam, a lámpaláz okozta kézremegésemet a már bevált módon élénk gesztikulálással kezeltem. A közönség tapsolt. Aztán odalépett hozzám egy alacsony öregember, bemutatkozott, mondta, Komáromból jött, a fotóművész a barátja volt – Isten nyugosztalja, bólintott – és, olvasta, hogy én is Nagykanizsán szolgáltam a katonaidőmet, akárcsak ő.
Az akkor nem jutott eszembe, hogy a mokány, ősz hajú úr, ha rám nézett, azt mondhatta magában, nahát, ki ez a kopasz, sovány öregember, aki papírral a kezében itt hadonászik, aztán megértve az idők szavát, mármint azt, hogy az idő éppen úgy elmúlt bennünk, mint ahogyan mi, lassan benne, csak néztem bele az időbe.
Találkoztak az egykori katonatársak. Mondtam neki, az aknavetősöknél szolgáltam az MN 4730 alakulatnál, én meg a műszakiaknál, emelte fel kezét beszélgetőtársam. Akkor te a folyosónk végén balra a mi körletünk szomszédságában voltál. A lapátosoknál. Ez volt a műszaki katonák szlengneve, a miénk az aknavetősöké meg az, hogy buktások. Neveket sorolt az idős úr, egy-két katonatiszté kivételével mind ismeretlen volt. Nem csodálkoztunk ezen, én például két közvetlen parancsnokom, Petrik Béla őrnagy és Kámán József törzsőrmester nevén kívül máséra nem emlékszem.
Cseppet sem véletlen találkozásunk lapátos katonatársammal aztán átfordult a kevésbé konkrét emlékidézésbe. Rátértünk a bevonulásunk utáni hónapok meghatározó eseményeire. Ahogy például a nagy Csepel teherautókra ültetve decemberben vittek minket a gyakorlótérre harcászati kiképzésre. Az autó platójára deszkaülések voltak rácsavarozva, két-két sorban egymással szemben, a fegyverünket a térdünk közé szorítva kellett ülnünk. Hiába volt hideg, amit még a menetszél is fokozott, a műszőrme télisapkánk, ez a ruszki mintájú usanka volt, fülét nem lehetett lehúzni, és az állunk alatt megkötni, a szabályzat ezt csak mínusz öt foknál alacsonyabb hőmérséklet esetén engedélyezte.
Rendezetten, hogy az mit jelent, az már akkor sem volt világos, ugrottunk le az autóról. Szakaszonként sorakoztunk. Kámán törzsőrmester elordította nekünk, hogy elvtársak, kiképzésük egyik legfontosabb állomásához érkeztünk, lövészteknőket fognak ásni. Ha egymásra nézhettünk volna, mindannyiunk tanácstalanságot láthatott volna a másik arcán. Mi az a lövészteknő? A tiszthelyettes kiugrasztott közülünk egy fiút, feküdj, ordította, a gyerek hasra vágta magát. Teljes felszerelésben voltunk, csörömpölt ott minden. Elvtársak, most bemutatjuk, hogy miként kell lövészteknőt ásni, és szerencsétlen sorstárs-bajtársunkkal végigvette a fekve ásás minden lépését. A gyalogsági ásót kapává alakítva ütötte ott a fagyos földet a példamutató, aztán lapátolta maga elé. Tíz percig tartott a mutatvány, elég, kiabálta a parancsnok. Maguk még majd tovább ásnak, hiszen az előírt lövészteknő mélység harminc centiméter, ez meg még tíz sincs.
Rajvonalba, egymástól három méter távolságra felsorakozott az üteg, hasra vágódtunk, és elkezdődött a harc a földdel. Hasaltam ott a fagyban, kapáltam, véstem a talajt, mellvédet raktam a teknő végén a fejem elé. Szörnyen nehéz volt. Ziháltam, a hideg megütötte a torkom, folyt a könnyem meg az orrom. A törzsőrmester meg ott járkált előttünk, mindenféle gúnyos megjegyzésekkel kísérte munkánkat. Fél óra múlva azt a parancsot kaptuk, hogy fel, vigyázz! A sáros arcú honvédek ott álltak a teknőnek nevezett gödreik végén. Legtöbbünk azon spekulált, hogy vajon lesz-e az életében még egy olyan alkalom, ahol el kellene ásnia magát.
Egykori lapátos katonatársam, ez a mostani mokány öregember azt mondta erre, hogy neki eddig még nem kellett. Aztán meg az már nem az én dolgom lesz, ha vége van az időnknek, tette hozzá.
