Az öreg férfiak visszaemlékezéseinek egyik leggyakoribb eleme katonaemlékeik felvillanása. Ez még akkor is így van, ha az idős hölgyeknek ilyenek nem lehetnek, hiszen ötven-hatvan évvel ezelőtt még nem fejlődött odáig a világ, legalábbis Európában, hogy katonanők masíroztak volna büszkén a fővárosi Dózsa György úton a díszszemléken.
Valami furcsa irigység vagy féltékenység okozhatja azt, hogy a mai öregasszonyok kifejezetten utálják a hozzájuk közel álló férfiak honvédelmi visszatekintését.
Nincs mit tenni, ez, sajnos vagy nem, így van. A mostani fiataloknak nem lesznek ilyen gondjaik, nincs már kötelező sorkatonai szolgálat, meg amúgy is, fél évszázad múlva talán majd sikerül az ebben mesterkedőknek teljesen eltörölni nemcsak a múltat, hanem a nemek közötti különbségeket is.
Az elméleti emlékvitézkedés után illendő a tárgyra vezető útra rákanyarodni. 1975-öt írunk, október van, bevonulok Nagykanizsára. A kaszárnyában meztelenre vetkőztetnek, a civil ruhám műanyag zsákba kerül, kiabáló emberek lökdösnek ide-oda a sorban, tartsa már a kezét, ordít az egyik, és pakol rám egy csomó katonazöld ruhadarabot. A tetejére rácsapnak egy műanyagtalpú fűzős bakancsot. A surranót. Közben valahogy nullásgéppel kopaszra is nyírnak, ez indokolatlannak tűnik, hiszen előző nap, még civilben, a fodrász szinte tövig levágta a hajamat.
A nagy kiabálós sorakozás után egy óriási teremben találom magam, fekete vaságyak között. Emeletesek, mellettük hokedliszerű vasvázas ülőke, később megtudom ennek is a nevét: stoki. Az ágyakon feszesre simogatott takaró. Tanácstalanul ácsorgok, egészen addig, amíg rám nem kiabálnak, hogy ideje lefeküdni, öltözzek pizsamába, és húzzak az egyik fölső ágyra, minden másról majd reggel tájékoztatnak. Keresem a pizsamát, kiderül, nekem az nem jutott. Bokánál pertlis, hosszú alsónadrágot húzat fel velem a kiabáló elöljáró. Akkor még nem tudom, hogy ez a neve a nálunk korábban bevonult, esetleg valamilyen rangot is viselő katonatársamnak.
A hosszú gatya aztán úgy jó hónapig rajtam marad, éjjel-nappal a nadrágban vagy a takaró alatt van, hiszen ahogy pizsama, úgy rövid alsó sem jutott. Így hát a gyakorlatban is megismerhetem azt, hogy milyen is az Izabella-szürke. (A kasztíliai örökösödési háborúk idején Izabella királynő megfogadta, hogy Granada bevételéig nem fog se fürdeni, sem inget váltani. 1474-ben koronázták meg, Granadát pedig csak 1492-ben sikerült elfoglalniuk. Ez tizennyolc év, nem pedig az én nyamvadt egy hónapom. Érdekes színe lehetett a királynő alsóneműjének.)
Így veszi kezdetét az a két éves sorkatonai szolgálat, aminek abban az időben minden fiatalember, akarta, nem akarta, részese volt. Legtöbbünknek ez nem jelentett különösebb boldogságot, mint annyi minden mást, ezt is szinte egykedvűen vettük tudomásul. Voltak persze olyan fiúk, akiknek nagy élvezetet jelentett a katonáskodás, minden erejükkel igyekeztek mintahonvéddé, aztán őrvezetővé, tizedessé, esetleg szakaszvezetővé válni. A többség nem szívelte ezeket a strébereket.
Az úgynevezett alapkiképzés időszakában mindenféle, addig ismeretlen tevékenységi formákat kellett elsajátítanunk. Jobbra át, balra át, azaz alaki kiképzés, fegyverismeret, harcászat, és mindezek mellé az ideológiai hülyeségek beszajkózása. A kommunista időkben természetesen kizárólag a kommunista eszmékről lehetett szó. Ha már katonaság, akkor harc minden téren, osztályharc, népek harca, világrészek harca, meg úgy, egyáltalán háborús készültség mindenkor. Ez egyébként akkoriban nem elméleti ügy volt, hanem a Kádár-kor mindennapjainak a része.
