A szenvedélytörténetet sokáig lehetne folytatni. Mint minden az életben, a cigarettázás is elkezdődik valamikor, kinek korábban, kinek később, aztán be is fejeződik. Ez utóbbi két okból következhet be, vagy abbahagyja az illető, ahogy ezt mondják, úrrá lesz szenvedélyén, vagy boldogan fújja a füstöt, amíg meg nem hal. Én az abbahagyók közé tartozom. Huszonöt évvel ezelőtt egy szívinfarktus után azt mondta nekem az orvos, uram, választhat: vagy cigarettázik, vagy él.
Hosszú évek, évtizedek folyamatos és egyre nagyobb mértékű cigarettázása juttatott el addig a pontig. Mindig volt valami magyarázat arra, hogy miért is nem tudok meglenni dohányzás nélkül. Megszoktam, jó volt, és egy csomó más is ehhez a rítushoz kötődött. Például a kávézás. Ahogy múltak az évek, úgy döntöttem magamba az egyre több cigaretta mellé egyre több kávét. A nap úgy kezdődött, hogy a négyszemélyes kotyogóban felbugyborékoló kávadagot egy nagy bögrébe öntöttem, leültem a megszokott fotelembe, a szomszéd kis asztalkára húztam a kávésbögre mellé a hamutartót, és elővettem a cigarettadohányos zacskót.
A reggeli dohányrudacskákat megsodortam, ittam egy adag kávét, elnyomtam az első csikket, amit aztán három másik követett a maradék kávéadagokat kísérve. Minden napom felkelés utáni fél óráját ez a szertartás jelentette.
A cigarettasodrás különleges élményét Londonban ismertem meg. Ott dolgozván találkoztam először a holland Samson nevű illatos cigarettadohánnyal. Megmutatták, hogy a szintén oroszlános apró dobozkából miként húzhatom elő azt a pillekönnyű papírlapkát, amibe a dohányba csippentve elrendezhetem a füstölnivalót, kellő puhaságúra vagy, ha úgy tetszik, keménységűre, sodrom, majd a ragasztós élét megnyalva zárom a karcsú hengert. A végén egy gyufával visszatömködtem a kilógó dohányszálakat, kicsit hozzá a papírt is, így, miután meggyújtottam és beleszívtam, nem kerülhetett dohányszál a számba.
Később különleges praktikákat is megismertem. Nem volt mindegy, milyen vastagságú és nedvességtartalmú dohányból sodrom a cigit. Megpróbálkoztam a durva szálú, darabos pipadohánnyal is, ám az nem arra való volt. A pipázást egyébként sem szerettem, kipróbáltam, és az édeskés egyébként igen kellemes szagú füstjén kívül semmi más élvezetet nem találtam benne. Ha a Samson dohány túl száraz volt, krumplihéjat vagy almadarabokat kellett egy napra bezárni a műanyag zacskójába, ezzel a kellő nedvességtartalmat adhattam meg a dohányszálaknak.
Az 1980-as években elég nehéz volt Magyarországon hozzájutni ehhez a kitűnő holland dohányhoz. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy feltérképezzem Budapesten melyik trafikban lehet vásárolni ilyet. Sokáig nem értettem, hogy miért csak ilyen kevés és nagyrészt eldugott üzletben árulnak Samsont, aztán megvilágosodtam, a sodrott cigaretta az akkori kábítószeresek egyik kedvelt bódító eszköze is lehetett, persze ehhez kellett a marihuána vagy az ópium. Na, idáig, szerencsére nem fejlesztettem fel dohányzásom liberalizmusát.
A napindító és ünnepi alkalmakra szóló cigarettám volt a sodort Samson, a hétköznapokra ott volt a füstszűrős Symphonia. Évtizedekig ezt a piros–fehér dobozos magyar márkát vásároltam, dohányzó korszakom csúcs vagy végpontján, azaz közvetlenül a szívemet megtekerő infarktus előtt már napi két-három dobozzal szívtam el.
Aztán, mikor azon kezdtem morfondírozni, hogy talán nem a hosszú élethez vezető út a cigarettázásé, a kórházi ágyon nekem pattant az orvosi kérdés: dönthet, vagy cigarettázik, vagy él.
Így még itt vagyok.
