Tíz éves korom körül, az 1960-as években az életet sokkal, de sokkal jobban beborította a cigarettafüst, mint ma. Visszanézve nyilván nagyon helytelennek minősítjük azokat a régi dohányfüstös időket, de a történelem már csak ilyen, egyrészt utólag mindig okosabbak vagyunk, másrészt meg itt sem működhet a feltételes mód visszamenőleges hatállyal. Szóval, nincs olyan, hogy mi lett volna, ha nem dohányoznak annyit a népek.
Apám igen erős dohányos volt. Jellemző volt ez a két világháború között született emberekre. A filmsztárok szinte kivétel nélkül szomorú arccal, ábrándos tekintettel cigarettáztak. Az egyik leghíresebb cigiző, Humphrey Bogart átszellemülten fújta a füstöt a Casablancában.
Apám napi adagja két doboz Kossuth volt. Akkoriban nem volt nagy a trafikok választéka, az olcsóbb és erős dohányrudacskák fakó, puha papírdobozokban, amik inkább valami zacskóra hasonlítottak, sorakoztak a trafikok polcain. Volt még Munkás nevű, Terv, Symphonia, ezek úgynevezett mezítlábas, azaz füstszűrő nélküli termékek voltak. Csak a gazdagabbnak számító időkben, úgy a hatvanas évek közepétől kúsztak be a magyar piacra a füstszűrős cigaretták. Például a Fecske. Néhány budapesti üzletben pokol drágán hozzá lehetett jutni az illatos, kapitalista szivarkákhoz – így is nevezték akkoriban a sima, papírba göngyölt dohányhengereket – a Pall Mallhez, a Philipp Morrishoz vagy az Astorhoz.
A cigarettát meg is kellett gyújtani, a legtöbben gyufát használtak. Voltak azok a nehezen lángra kapó, idegtépő ócska gyufák, amiből ha tízet eltört valaki, és még akkor sem parázslott a szájából kilógatott cigaretta vége, igen csúnyán kezdett beszélni. A komolyabb emberek benzines öngyújtót használtak. Ezek tartályába vattát tömtek, ezt öntögették aztán rendszeresen benzinnel. Tűzkő is kellett a szerkezetbe, kis bélyeggel összefogott csomagolásban kettesével árulták őket. A mezei öngyújtók világán túl ott voltak a szépen formázott, szinte arc deco műtárgynak mondható kézbe simuló nikkelszerkezetek. Az öngyújtóvilág királya akkoriban az amerikai filmekből jól ismert csattogó, orkán erejű szélben is büszkén lángoló Zippok álltak.
Tíz éves lehettem, amikor az apám hamutartóban felejtett parázsló fél Kossuthját kivittem az udvarvégi bokrok közé. Ujjaim közé fogtam, előtte szolidan köpködtem, ezt láttam a felnőttektől, amikor dohányszál került a szájukba, beleszívtam a cigibe. Nem volt jó. Nem is értettem, hogy mit szeretnek annyian benne. Gimnáziumba kerülve, a pannonhalmi parkban a délutáni séták idején aztán Réti Ferenccel, az oroszlányi kémikusjelölttel nekiálltunk üzemszerűen cigarettázni. Ez azt jelentette, hogy heti egy-két alkalommal, amikor összegyűjtöttünk hatvan fillért egy-egy szál cigarettára, amit a hegytetői trafikban szép zacskóba ejtve nyomott kezünkbe Kovács Feri bácsi, és előszedtük a kápolna oldalába, két tégla közötti mély lyukba rejtett gyufásdobozt, behúzódhattunk abba a nagy zöldséges verembe, ahol senki nem láthatott minket, és rágyújtottunk. Elmélyülten szívtuk a füstöt. Ott tanultam meg letüdőzni, és ott ütött meg az első slukkok nikotinlökete.
A később rendkívül egészségkárosítónak minősített bűnös szenvedély elég sokáig kísért. Csak jóval később csavarta ki kezemből egy szerencsés kimenetelű infarktus. Addig azonban cigaretta ügyben is sok-sok minden történt.
