Bárdossy Béla főorvos urat nagy áhítattal várták és látták vendégül a szüleim Lepsényben. Ez a hangsúlyos tisztelet leginkább az akkor a főorvos unokatestvérének gondolt, a háborús bűnösként kivégzett, egykori miniszterelnöknek szólt.
Ez a pontatlan emlék később átrajzolódott, a kétezres években kiderítettem, hogy az orvos és a politikus csupán távoli rokona egymásnak. Az én utólagos tiszteletemet például az is igazolja, hogy az 1956-os forradalom után, az abban vitt szerepéért 1957-ben Bárdossy Bélát visszaminősítették. Ez, ahhoz képest, hogy a megyei kórház két legmagasabb rangú vezetőjét kidobták állásukból, enyhe büntetésnek számított. A kommunisták talán így igyekeztek valamit is jóvátenni Bárdossy László kivégzése után? A messzi rokon főorvos élete hátralévő, nem túl sok évében magabiztosan, hosszúkás, markáns arcvonásokkal megszikárított fején csontkeretes szemüvegével büszkén lépkedte és topolinózta át az éveket. Tette a dolgát, gyerekek ezreit segítve ebbe a világba.
Egészen furcsa meséket költöttem én azokról az estékről, amikor Bárdossy főorvos nálunk vendégeskedett. Ilyenkor a szomszéd udvarból kitolták a csillogó-villogó fekete-ezüst halottas kocsit. Két lovat fogtak be a rúd mellé, előtte díszes szerszámaikat is felcsatolták rájuk. Azt, hogy a kocsi cirádás mintákkal homokfúvott üvege mögött van-e koporsó vagy nincs, nem lehetett tudni. Talán akkor vitt halottat, amikor a templom harangja hosszú ütéssorba kezdett, húzták, húzták a harangkötelet, csengett-bongott a falu, a gyászkocsi lovai idegesen dobogtak, aztán, ha jött a sujtásos kabátba öltözött kocsis, elindultak. Furcsa módon hol jobbra, hol balra tekergett útjuk.
A harangszóra Bárdossy főorvos kijött a házunkból – folyt tovább az akkori mesém – elsétált a világháborús hősi emlékműhöz, megállt a bronzkatona mellett. Hiába volt magas ember, a katona talapzatával nem tudott versenyezni. Állt a bokrok között, megigazította a nyakkendőjét, rövid időre nadrágja oldalvarrására szorította a tenyerét. Az égre nézett, aztán lehajtotta a fejét, és a harangszó mindig akkor szűnt meg, amikor a főorvos újra felemelte a fejét, és visszaindult a házunkhoz.
Bárdossy Béla legtöbbször este indult el tőlünk, vagy vissza Székesfehérvárra, de leginkább az ellenkező irányba, Siófok felé.
Minden alkalommal kilopakodtam a házunk sarkához, a mesémben legalábbis mindig. Az autó után lestem, talán integetni akartam a Topolino pótkerekének. És úgy láttam, hogy az a bordón fénylő autó a kis piros hátsó lámpáival fölemelkedik és repülni kezd az út fölött. Úgy öt méter magasan suhanhatott, ezt a villanypóznákhoz mérve gondolhattam.
A főorvos úr, szövöm tovább a régi mesémet, ilyenkor nyilván elment jelenteni, hogy Lepsényben a túlvilágra készülők mindent megkapnak, amire szükségük lehet. Van halottas kocsi, díszes hámban ficánkoló lovak, sujtásos dolmány és harangzúgás.
Ha ezekre régi összefüggésekre visszagondolok, újra és újra megüthet a csillogó mesék tanulsága: általuk megvilágosodhattam és bennük megtalálhattam a világigazgató rendet.
