Az idő, akár a folyó, úszunk benne. Még akkor is, ha néha úgy fest, hogy az idő úszik bennünk. Valahonnan valahová. Mindig útközben vagyunk. Hol itt, hol ott.
Az idő, akár a folyó, úszunk benne. Még akkor is, ha néha úgy fest, hogy az idő úszik bennünk. Valahonnan valahová. Mindig útközben vagyunk. Hol itt, hol ott. Ahogy a nagy folyókba belepergett faleveleket viszi a víz, kavarognak előttünk az emlékek és emlékképek. Jönnek fentről, mennének tovább, ám, ha a valóságban nem is, képzeletünkben megfoghatunk az emléklevelek közül egyet-egyet, nézegethetjük, és ettől úgy érezzük, ott és abban az időben vagyunk, amiről ez a kifogott emlék szól.
Például harminc évvel ezelőtt a váci Görög Templomban. Képzőművészeti kiállító teremként használják a régi épületet. Régi, ma is élő szokás, hogy a művészek szívesen billegnek egymás társaságában, azt hirdetvén, hogy a művészet egy és oszthatatlan, mindegy, milyen eszközökkel szólítja meg az ember a mindenséget, lehet az zeneszerszám, festőecset, toll. Szóval, összművészet. Talán ezért jól bevált forma az, amikor egy festő kiállításának megnyitóját egy íróra bízzák, még jobb, ha mögöttük ott ficánkol valami zenész is.
Varkoly László tatabányai festőművész hatalmas vásznai lógtak a falon. Különös képek voltak, döglött macskákat ábrázoltak, ezeket alkotójuk az utakon és az utak mentén dokumentálta kilapított és kiszáradt formájukban. Az alkotóval akkoriban munkakapcsolatban álltam, ő illusztrálta a regényemet. Mindkettőnkben tombolt az avantgárd. Ez nagyjából azt jelentette, hogy minél jobban meglepjük, megdöbbentjük és provokáljuk a nézőt és az olvasót, annál menőbbnek érezhetjük magunkat. Varkoly a döglött macskákkal, én pedig a szózuhatagaimmal, az úgynevezett rockokkal próbáltam ezt elérni. Azt gondoltam, a hallgatóság felbőszítéséhez kitűnően szolgálhatnak a mondatok közé tűzött káromkodások. Telepakoltam velük a nyitóbeszédet.
Hogy fokozzuk az élményt, egy muzsikust is beszerveztünk. Egy olyan zenészt, aki nem játszott semmiféle hangszeren. Nahát, egy ilyen remekül avantgárd néztünk egymásra Varkollyal, amikor megtaláltuk Nagy Gyula kollégámat, aki számítástechnikai mérnök volt. Szereztünk neki egy szaxofont, azt mondtuk, fújjad csak, teljesen mindegy mi jön ki a görbe cső másik végén, te csak fújd, az lesz aztán az igazán avantgárd mutatvány.
Álltunk tehát ott hárman a Görög Templomban, beintettem a kezdést, ordítani kezdtem a kezemben libegő papírról olvasott költeményemet. Nagy Gyula óriási erőkkel igyekezett megszólaltani a szaxofont, néha kicsusszant egy-egy halvány sikoly vagy recsegés a hangszerből, egyre pirosabb fejjel erőlködött az összművészeti muzsikus, aztán hirtelen abbahagyta. A bejárat felé nézett. Én is odakaptam a fejem. Varkoly ott toporgott megilletődötten mellettem. A kiállításmegnyitó új vendége egy idős ferences szerzetes volt. Mosolyogva lépegetett felénk, barna csuhája barátságosan libegett.
Húha, néztünk egymásra mi, művészek, és belénk hasított, hogy azért vannak helyzetetek meg helyek, és vannak emberek, amikkel és akikkel nem szabad viccelődni.
Így tehát én kicenzúráztam a szövegemből az összes káromkodást, rögtönöztem valami szépnek gondolt futamot az elmúlásáról, amivel elmúlás döglött macskáiról próbáltam magyarázkodni. A szaxofonos dédelgető mozdulatokkal hintáztatta hangszerét, a festő pedig végig a papra mosolygott.
Aztán kiderült, hogy a ferences bácsi teljesen süket volt. Mindegy, mit mondtunk volna, semmit nem hallott.
