Sorozatot indítunk a klímaváltozásról és az ahhoz való alkalmazkodásról. Bemutatjuk mindazt, amit ma már viszonylag nagy bizonyossággal tudunk, de szó lesz a bizonytalanságokról, a tudományos viták történetéről és mindenekelőtt arról is, hogyan lehet egy változó éghajlathoz alkalmazkodni.
Mert hogy a klíma változik, azt ma már Magyarországon sem csupán műszereken és grafikonokon érzékeljük.
A 2026-os nyár több rekordot döntő hőhullámot és jelentős csapadékhiányt hozott. Az agrártárca szeptemberben országos mezőgazdasági aszályhelyzetet hirdetett ki, a HungaroMet adatai pedig azt mutatták, hogy az Alföld és a Mezőföld számos térségében az egész nyár alatt 50 milliméternél is kevesebb csapadék hullott, a sokéves átlagtól való elmaradás pedig helyenként 100–170 milliméter volt.
Ez már nem pusztán meteorológiai érdekesség. Mezőgazdasági, vízgazdálkodási és végső soron gazdasági kérdés.
A kérdés ezért ma már kevésbé az, változik-e az éghajlat, mint inkább az: milyen mértékben, milyen okok következtében változik, mire számíthatunk a következő évtizedekben, és mit tudunk tenni azért, hogy alkalmazkodjunk hozzá?
A klíma soha nem volt állandó
Az éghajlatváltozás önmagában nem új jelenség.
A Föld 4,6 milliárd éves története során voltak a mainál lényegesen melegebb és lényegesen hidegebb időszakok. Kontinensek vándoroltak, óceánok nyíltak és záródtak be, változott a légkör összetétele, a Nap sugárzása, a vulkáni aktivitás és a Föld pályája is.
Egy 2024-ben a Science folyóiratban közölt rekonstrukció szerint az elmúlt 485 millió évben a globális felszíni átlaghőmérséklet mintegy 11 és 36 Celsius-fok között változhatott. A Föld történetének jelentős részében tehát jóval melegebb volt, mint napjainkban. Ugyanez a kutatás azonban egy másik fontos összefüggésre is rámutatott: ezen a nagyon hosszú időskálán erős kapcsolat mutatható ki a légköri szén-dioxid koncentrációja és a globális hőmérséklet között.
Vagyis abból, hogy a Föld korábban is volt melegebb, önmagában nem következik, hogy a jelenlegi felmelegedésnek ne volna jelentősége, vagy hogy annak ne lehetne emberi eredetű összetevője.
Ez a két állítás egyszerre igaz.
Mi tartja melegen a Földet?
A Föld hőmérséklete szempontjából alapvető jelentőségű a légkör természetes üvegházhatása.
A Napból érkező rövidhullámú sugárzás egy része visszaverődik, másik része eléri és felmelegíti a felszínt. A felmelegedett felszín hosszabb hullámhosszú infravörös sugárzást bocsát ki, amelynek egy részét a légkörben található gázok – köztük a vízgőz, a szén-dioxid, a metán és más gázok – elnyelik és visszasugározzák.
A természetes üvegházhatás nélkül bolygónk átlaghőmérséklete a jelenlegi körülbelül plusz 15 Celsius-fok helyett megközelítőleg mínusz 18 Celsius-fok lenne. A természetes üvegházhatás tehát nem valamiféle káros jelenség: nélküle a Föld egészen más bolygó volna.
Különösen érdekes a vízgőz szerepe.
A vízgőz rendkívül erős üvegházhatású összetevő, de a légköri mennyisége nagymértékben függ a hőmérséklettől. Ha a légkör melegszik, több vízgőzt képes megtartani, amely tovább erősítheti a felmelegedést. A tudomány ezért a vízgőzt elsősorban visszacsatolásnak tekinti: nem általában ő indítja el a jelenlegi felmelegedést, hanem felerősíti más tényezők hatását.
Ez fontos különbség.
A szén-dioxid ezzel szemben hosszú életű üvegházhatású gáz, ezért koncentrációjának tartós növekedése megváltoztatja a Föld energiamérlegét.
Milanković és a jégkorszakok
A Föld klímáját természetesen nem egyetlen tényező alakítja.
Milutin Milanković szerb tudós a XX. század első felében dolgozta ki elméletét arról, hogy a Föld Nap körüli pályájának és forgástengelyének lassú változásai hogyan befolyásolják a bolygót érő napsugárzás földrajzi és évszakos eloszlását.
A későbbi kutatások jelentős részben igazolták elképzelését.
A Föld pályájának excentricitása, tengelyferdesége és precessziója több tízezer, illetve százezer éves ciklusokban változik. Ezek a változások fontos szerepet játszanak a glaciális és interglaciális korszakok kialakulásában.
A történet azonban itt sem olyan egyszerű, hogy egyetlen csillagászati kapcsoló bekapcsolja vagy kikapcsolja a jégkorszakot.
A kezdeti változást további folyamatok erősítik vagy gyengítik. Ilyen a jégtakaró fényvisszaverő képességének változása, az óceánok működése, a növényzet és a légköri szén-dioxid koncentrációja is.
A Milanković-ciklusok rendkívül fontosak a földtörténeti klímaváltozások megértésében, de a jelenlegi, néhány évtized alatt végbemenő gyors felmelegedést nem magyarázzák. A pályaelemek változása ehhez túlságosan lassú folyamat.
Mit mondanak a jégmagok?
A múlt klímájának rekonstruálásához az egyik legérdekesebb forrást az antarktiszi és grönlandi jégmagok adják.
Az évről évre lehulló hó összetömörödik, és apró légbuborékokat zár magába. Ezekből következtetni lehet az egykori légkör összetételére, míg a jég izotópos összetétele információt ad a korabeli hőmérsékletről.
A híres antarktiszi Vosztok-jégmag több százezer év éghajlattörténetébe enged betekintést.
Ezek az adatok azt mutatják, hogy a hőmérséklet és a légköri szén-dioxid mennyisége szorosan együtt változott. Egyes jégkorszakvégi átmenetek kezdetén a regionális antarktiszi melegedés valóban megelőzhette a CO₂-szint növekedését.
Ebből azonban nem következik, hogy a szén-dioxidnak ne lett volna jelentős hatása.
A jelenlegi értelmezés szerint a pályaelemek változása elindíthatta a felmelegedést, az óceánok erre reagálva több szén-dioxidot bocsáthattak a légkörbe, a többlet-CO₂ pedig tovább erősítette és földrajzilag kiterjesztette a felmelegedést. A folyamat tehát oda-vissza ható visszacsatolások rendszere volt. A Vostok-adatokban a CO₂ és a hőmérséklet közötti erős együttmozgás jól kimutatható.
A klímarendszer egyik legfontosabb tulajdonsága éppen ez: nem lineáris, és nem egyetlen változó irányítja.
Amikor még a lehűléstől tartottak
Érdemes felidézni a tudománytörténet egyik érdekes epizódját is.
A XX. század közepén, különösen az 1940-es évektől az 1970-es évekig, a globális hőmérséklet-emelkedés egy időre megtorpant, és bizonyos időszakokban lehűlés következett be.
1975 áprilisában a Newsweek híres cikket közölt arról, hogy egyes kutatók a Föld lehűlése miatt aggódnak, és ennek élelmiszer-termelési következményeire figyelmeztetnek.
Ezt a cikket azóta számtalanszor idézték annak bizonyítékaként, hogy a tudomány néhány évtizeddel korábban még egy új jégkorszaktól tartott.
A történet azonban ennél árnyaltabb.
A korabeli tudományos szakirodalom későbbi áttekintése szerint az 1960-as és 1970-es évek kutatói között valóban létezett vita, de nem alakult ki tudományos konszenzus a közelgő globális lehűlésről. Már akkor több tanulmány foglalkozott az üvegházhatás miatti hosszú távú melegedéssel. 1975-ben például Stephen Schneider egy szakmai tanulmányban a szén-dioxid megduplázódása esetére 1,5–3 Celsius-fok közötti globális felmelegedést tartott lehetségesnek, bár hangsúlyozta a visszacsatolásokkal kapcsolatos jelentős bizonytalanságokat.
Ez a történet mégsem érdektelen.
Arra figyelmeztet, hogy a tudomány fejlődik. Új mérési adatok jelennek meg, pontosabb modellek készülnek, és egyes korábbi elképzeléseket módosítani kell.
A bizonytalanság azonban nem ugyanaz, mint a tudatlanság.
Mit tudunk ma?
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, az IPCC jelenlegi összegzése szerint egyértelmű, hogy az emberi tevékenység felmelegítette a légkört, az óceánokat és a szárazföldeket. A szén-dioxid mellett a metán, a dinitrogén-oxid és más emberi eredetű hatások is szerepet játszanak ebben.
Ezt azért fontos világosan kimondani, mert a klímapolitika ésszerűségéről folytatott vita és az éghajlat fizikájáról szóló tudományos kérdés nem ugyanaz.
Attól, hogy az emberi eredetű felmelegedés tudományos bizonyítékai erősek, még nem következik automatikusan, hogy minden egyes klímapolitikai intézkedés hatékony, gazdaságos vagy társadalmilag igazságos.
Ezek már gazdasági és politikai mérlegelést igénylő kérdések.
Éppen ezért célszerű különválasztani három dolgot:
mit tudunk a klíma működéséről;
mit tudunk a jövőbeli változásokról;
és milyen társadalmi, gazdasági választ kívánunk ezekre adni.
A modell nem kristálygömb
A klímamodelleket sem szabad mindenhatónak tekinteni.
A légkör, az óceánok, a jégtakarók, a bioszféra és a szárazföld kölcsönhatása rendkívül bonyolult rendszer. A felhők viselkedése, az óceáni áramlások regionális változásai vagy a csapadék helyi alakulása ma is jelentős bizonytalanságokat tartalmaz.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy semmit sem lehet előre jelezni.
Más pontossággal jelezhető előre egy évszázad globális átlaghőmérsékletének változási iránya, mint az, hogy 2047 júliusában mennyi eső hullik majd a Nagykunságban.
A bizonytalanságok bemutatása ezért nem gyengíti a tudomány hitelességét. Éppen ellenkezőleg: a tudomány attól tudomány, hogy megmondja azt is, mit nem tud megfelelő pontossággal.
És itt jutunk el az alkalmazkodáshoz
Magyarország szempontjából talán ez lesz a sorozat legfontosabb kérdése.
Bármi legyen is a globális kibocsátások jövőbeni pályája, az elmúlt évek tapasztalatai alapján a magyar mezőgazdaságnak, vízgazdálkodásnak, településeknek és infrastruktúrának már ma is alkalmazkodnia kell a hőséghez és a vízhiányhoz.
Az idei országos mezőgazdasági aszály ennek különösen látványos figyelmeztetése.
Az alkalmazkodás nem egyetlen intézkedést jelent.
Felmerül a víz tájban tartása, az öntözési lehetőségek fejlesztése, a talaj vízmegtartó képességének növelése, a termesztett növényfajták és technológiák átalakítása, a városok hőterhelésének csökkentése, valamint az erdő- és vízgazdálkodás hosszú távú újragondolása.
Hogy ezek közül melyik hol, milyen költséggel és milyen arányban indokolt, külön-külön vizsgálandó kérdés.
Az alkalmazkodás és a kibocsátáscsökkentés ráadásul nem feltétlenül egymás alternatívája. Az egyik a jövőbeni változás mértékét próbálja befolyásolni, a másik arra készül fel, amit már nem tudunk elkerülni.
Nem hitvita, hanem mérlegelés
A klímaváltozásról folyó közbeszéd egyik legnagyobb hibája, hogy időnként két tábor hitvitájává egyszerűsödik.
Az egyik oldalon minden szélsőséges időjárási eseményt azonnal a klímaváltozás bizonyítékaként kezelnek, a másikon pedig magának az emberi hatásnak a jelentőségét is megkérdőjelezik.
A valóság ennél jóval érdekesebb.
A Föld klímája mindig változott.
A természetes tényezők ma is hatnak.
Az emberi tevékenység ugyanakkor mérhetően megváltoztatta a légkör összetételét, és a jelenlegi tudományos ismeretek szerint ez jelentős része a napjainkban tapasztalt globális felmelegedésnek.
E három állítás között nincs ellentmondás.
A valódi kérdés ezért már nem az, hogy változik-e a klíma.
Hanem az, hogy milyen lesz ez a változás, milyen következményei lesznek Magyarország számára, mely előrejelzésekben mennyire bízhatunk, és hogyan lehet úgy alkalmazkodni hozzá, hogy közben gazdaságunk, mezőgazdaságunk és életminőségünk is fenntartható maradjon.
A következő részekben ezért sorra vesszük az éghajlatot alakító természetes és emberi tényezőket, megvizsgáljuk a klímamodellek működését és korlátait, majd rátérünk arra, ami Magyarország szempontjából talán mindennél fontosabb:
hogyan lehet együtt élni egy változó klímával?
A szerző mérnök-közgazdász
