Az emlékek tengerén sem lehet kifulladásig úszkálni. Ha bárki így akarna tenni, elsüllyedne. A víz alatti világ eseményei egészen más sodrásúak, mint amit a szárazföldi létben megtapasztaltunk. A világmindenségnyi fentről meg aztán végképp nem lehet sem okosan, sem bután elmélkedni.
Az emlékek amúgy végtelenek. Rakosgathatjuk őket így is, meg úgy is, közegükből, legalábbis amíg élünk, nem szabadulhatunk. Bezárnak, kizárnak, összezárnak – leginkább önmagunkkal. Aztán amikor mi kifogyunk a világukból, meg kilendülünk az életből, ott maradnak az emlékcserepeink. Akikre ráhagytuk, vagy továbbviszik vagy eldobják azokat. Ezzel sincs semmi gond, ez az élet. És ez a halál. Vagyunk, aztán egyszer csak voltunk.
Amíg azonban itt lehetünk, előszedhetjük azokat a történeteket, amiket még nem tudtunk rögzíteni eddig. Fényképezőgéppel, hangfelvételekkel, kamerával. Leginkább szavakkal. Aztán ezek a szavak majd újra mozgásba lendítik azoknak a képzeletét, akikhez így-úgy eljutnak, hallják, olvassák a szavakat, és ebből következően az emlékek újból és újból életre kelhetnek.
Mint például annak története, hogy miként fakasztott vizet az ezredforduló egyik legjelentősebbb magyar költője Zsámbékon, a Honvéd utcában a puszta földből. Mert Nagy Gáspár ezt a csodát is kivarázsolta nekünk. 1988-ban vásároltam egy telket a frissen kiparcellázott új utcában. Amikor először kimentem oda, sárgán hullámzott mindenhol a repce. Négy nagy karó mutatta meg, hova épülhet föl majd az új házunk. Keskeny földút választotta szét a leendő házsorokat. Akkor még ez egyenes volt, hogy aztán később mitől vált girbegurbává, hogyan nem sorakoztak fel a villanyoszlopok később egy vonalba, ki tudja.
Igen lassan haladt az építkezés, sok oka volt ennek, leginkább – ahogy ezt előkelően mondják a pénztelenségre – a forráshiány. 1990-re mindenesetre tető került a nyers falakra. Következhettek a finomabb külső-belső munkálatok. Az utcában akkorra már álltak a villanypóznák. Ott lapult a túloldalon a vízvezeték főnyomócsöve is. Az otthonunkat megtervező Maros Tamás ragaszkodott ahhoz, hogy ne légvezetéken jusson el hozzánk az áram, hanem földkábelen. Ez annyira szokatlan eljárás volt akkor, hogy az utcában azóta is csak hozzánk fut be ilyen módon az áram. Az kétségtelen, hogy a ma már kötelezően előírt módszer bonyolultabb, mint egy drótot kifeszíteni, és sokkal több munkával jár. Ehhez kértem és kaptam segítséget a budakeszi illetőségű Nagy Gáspártól. Eljött hozzánk a költő, munkásruhát öltött, a szerszámok közül a csákányt választotta, és elindult az árokásás az utca túloldalán álló villanypózna felé. Hogy célba jussunk, jó tíz méternyit kellett haladnunk a másfél méter mély árokkal. Ebben a távban benne volt a földút átvágása is. Késő délutánra értünk célunkhoz, a villanypóznához, már csak néhány tucat centi hiányzott odáig, amikor Nagy Gáspár minden erejét beleadva lelkes csákányozásba fogott. Igencsak meglepődtünk, amikor egy erős vízsugár tört fel a villanypózna tövéből. Elfelejtettük ugyanis, hogy vízvezeték is ott fut. Volt nagy kapkodás, a kárelhárításhoz egy egész csapat embert kellett segítségül hívni. Csőtörés, mondtuk, a mesterek csóválták ugyan a fejüket, de igen gyorsan megszüntették a hibát.
Ezután a vastag fekete kábel már minden gond nélkül fölfuthatott a villanyoszlopra, hozzácsatolhatták a vezetékekhez, a házban meg árammérő dobozbéli helyére kerülhetett. Mire Nagy Gáspárral betemettük az árkot, a cseppet sem könnyű munka közben meg-megállva azt is megbeszéltük, hogy ez egy igazán költői munka volt. Vízfakasztás a puszta földből, magasság és mélység a dróttal összekötve, ószövetségi, mózesi módszer, és jelenkori, különös dallamot zizegő villanyvezeték fent.
Igen sokszor eszembe jut ez az akció, leginkább akkor, amikor felkapcsolom este a szobában a lámpát. Ilyenkor mintha Nagy Gáspár szeme villanna rám a korábbi sötétből, és azt hallom: Palikám, ilyenek vagyunk. Mint az emlékeink.
