Néhány hete a Magyar Hírlap újságírója egy kormányzati sajtótájékoztatón szerette volna feltenni azt a kérdést, amelyet ebben az országban nem lehet tovább már udvariasan kerülgetni.
A kérdés így szólt: „Az elmúlt másfél évtizedben nagyon sok fiatal magyar nem kalandvágyból, hanem életkilátás, bér, lakhatás és kiszámíthatóság miatt ment külföldre. A kormány mit tekint valódi hazahívó erőnek: egyszeri programokat és kampányokat, vagy olyan országépítést, ahol jó munka, megfizethető otthon, működő közlekedés, erős közszolgáltatás és biztonságos jövőkép várja őket? Lesz-e konkrét, mérhető fiatal-hazatérési stratégia?”
A kérdés akkor nem hangozhatott el. De a magyar valóság attól még feltette helyettünk.
Most a Tisza Párt hivatalos közösségi oldalán hasonló irányú kérdés jelent meg. A bejegyzés a felhasználó által idézett formában azt tudakolta, min kellene változtatni ahhoz, hogy minél többen itthon maradjanak. Lakhatás, oktatás, munkahelyek, közlekedés, vagy valami egészen más. A kérdés hibátlan. De az ország nem egy kérdőív. A kivándorlás nem Facebook-szavazás, hanem társadalmi diagnózis. A fiatal magyar nem egyetlen rossz vonat, egyetlen alacsony fizetés, egyetlen albérleti szerződés vagy egyetlen rossz miniszteri döntés miatt indul el. Akkor indul el, amikor ezekből összeáll benne egy kép, egy mondat formálódik a gondolataiban. Itthon szeretnék élni, de máshol könnyebb lesz felnőttnek lenni.
Ez a mondat a legszomorúbb magyar mondatok egyike.
A hivatalos adatok óvatosságra intenek, de nem megnyugtatóak. A KSH STADAT-táblája szerint 2010-ben 7318 magyar állampolgár vándorolt ki, 2015-ben már 32 852, 2023-ban 35 736, 2024-ben 41 294, 2025-ben pedig 39 643. A 2024-es adat a táblázat szerint a vizsgált időszak csúcsa volt. A célországok beszédesek. 2025-ben a kivándorló magyar állampolgárok közül 23 019-en Ausztriába, 6843-an Németországba, 1664-en Hollandiába, 1326-an Svájcba mentek. A régi nagy célpont, az Egyesült Királyság a Brexit után visszaesett, de a magyar életstratégia nyugati iránya nem változott.
Fontos igazság, hogy sokan vissza is térnek. A KSH szerint a Magyarországon született visszavándorló magyar állampolgárok száma 2025-ben 31 704 volt, magasabb, mint a 2024-es 28 885. Ez reményt adó adat. De ne ringassuk magunkat álomba. A kivándorlás és visszatérés mérlege mögött nem csupán darabszámok vannak, hanem életpályák is. Egy távozó mérnök, orvos, ápoló, informatikus, tanár, szakmunkás vagy vendéglátós nem egyszerű statisztikai szám. Ő magyar gyermekkor, magyar iskola, magyar család, magyar adóból finanszírozott tudás, magyar baráti kör, magyar nagyszülő, magyar jövő egy fontos darabkája. Ha kimegy, akkor nemcsak munkaerő megy el, hanem maga az esély.
Tudnunk kell, hogy soha annyi magyar állampolgár nem élt külföldön, mint 2023-ban, és az aktív korosztály hét! százaléka már Nyugaton tartózkodik. Az OECD 2024-es migrációs országprofilja szerint a magyar állampolgárok OECD-országokba irányuló kivándorlása 2022-ben 18 százalékkal nőtt, elérve a 45 ezret, döntően Németország, Ausztria és Hollandia irányába. Ezek az adatok nem azt jelentik, hogy Magyarország kiürült volna. Azt viszont igen, hogy az ország egyik legfontosabb erőforrása folyamatosan, talán nap, mint nap mérlegeli a helyzetét. Menjek vagy maradjak?
Egy egészséges országban a külföldi tapasztalatszerzés természetes folyamat. Sőt, kívánatos. A fiatal menjen világot látni, tanuljon nyelvet, dolgozzon külföldön, hozzon haza tudást, bátorságot, új munkakultúrát. A baj nem az, ha valaki elmegy. A baj az, ha nem akar visszajönni. A baj az, ha a magyar diploma mellé osztrák bér, német kiszámíthatóság, holland közlekedés, svájci intézményi bizalom és nyugati lakhatási remény társul az ember fejében.
Milyen ország az, amelyből a jó képességű polgár nem haragból, hanem józan számításból távozik? Olyan, ahol a munka nem elég az önálló élethez. Olyan, ahol a lakás nem otthon, hanem öröklési szerencse vagy hitelkockázat. Olyan, ahol a közszolgáltatás állapota mindennapi bizonytalanság. Olyan, ahol a tehetség gyakran nem lépcsőt, hanem plafont talál. Olyan, ahol az előrelépésnél túl sokszor számít, kihez tartozunk, kit ismerünk, hol áll éppen a hatalmi a ranglétrán. És olyan, ahol a politika évtizedek óta úgy beszél a fiatalokról, mintha plakáton már hazajöttek volna.
A lakhatás kérdése egy külön fejezet. Az Európai Parlament háttéranyaga szerint 2015 és 2024 között az EU-ban átlagosan 53 százalékkal nőttek a lakásárak, Magyarországon viszont 209,5 százalékkal, ami a legnagyobb emelkedés volt. A KSH 2024-es lakáspiaci helyzetképe szerint a lakásépítések száma 29 százalékkal csökkent, miközben a lakásárak újra két számjegyű mértékben nőttek. Ezt nem lehet családpolitikai szlogenek hirdetésével eltakarni. A fiatal családalapítás előtt álló ember nem népességpolitikai célcsoportként él, hanem albérletben, gyerekszobát számolgatva, hitelkamatot nézve, szülői, nagyszülői segítségben reménykedve. Ha az első otthon elérhetetlen, akkor az első gyermek gondolata is jó messzire kerül.
És itt el is érkezünk a demográfiai mélyponthoz. A KSH szerint 2025-ben 72 ezer gyermek született Magyarországon, 7,1 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban. A teljes termékenységi arányszám 1,31-re csökkent, miközben 2024-ben 1,39 volt. Az elhunytak becsült száma 124 200, a természetes fogyás 52 200 fő. A lakónépesség becsült száma 2025 végén 9 millió 489 ezer fő volt. 2026 első negyedévében a KSH szerint 17 367 gyermek született, 3,5 százalékkal kevesebb, mint az előző év azonos időszakában, a teljes termékenységi arányszám pedig 1,29-re süllyedt.
Ezek nem rideg számok. Ezek üres bölcsők, bezáró osztályok, ritkuló falvak, túlterhelt nyugdíjrendszer, elmagányosodó idősek és az a csend, amely egyre több család vasárnapi étkezőasztalnál keletkezik, amikor a gyermek már Bécsből, Münchenből vagy Eindhovenből telefonál haza.
A Tisza kérdése tehát jó, de kevés. Lakhatás, oktatás, munkahelyek, közlekedés. Igen, mind a négy. De Magyar Hírlapos szemszögből hozzá kell tenni még néhány keményebb szempontot.
Jogbiztonság. Méltányos előmenetel. Vidéki életminőség. Egészségügy. Közbizalom. Állami tisztesség. Teljesítményelv. Nemzeti közösség párthűség nélkül.
Olyan ország, ahol nem kell ismerős a normális ügyintézéshez, nem kell politikai bélyeg a szakmai előrelépéshez, nem kell örökség a saját otthonhoz, és nem kell külföldi cím ahhoz, hogy valaki komolyan vegye saját jövőjét.
A fiatal-hazatérési stratégia nem lehet egyszeri kampány. Nem elég a repülőtéren ránk optimistán mosolygó plakát, nem elég néhány ösztöndíj, nem elég hazahívó videó, amelyben boldog család ül egy napsütötte teraszon. Aki külföldről hazajönne, az nem nosztalgiát kér, hanem feltételeket. Versenyképes nettó jövedelmet. Átlátható adózást. Megfizethető lakhatást. Bölcsődét, óvodát, iskolát. Kiszámítható egészségügyi ellátást. Működő vonatot, buszt, rendelőt, hivatalt. És ami talán a legfontosabb, azt az érzést, hogy itthon nem hülyének nézik, ha tisztességesen akar boldogulni.
A Tisza-kormánynak ezért nem „fiatalügyi programot” kellene hirdetnie, hanem hazahívó országépítést. Elsőként mérhető célt. Hány 18-40 év közötti magyar kivándorló hazatérését akarja elérni öt év alatt? Mely szakmákban? Mely régiókba? Milyen bér- és lakhatási feltételekkel? Másodszor elsőotthon-stratégiát, amely nem árnövelő támogatási spirált indít, hanem bérlakásépítéssel, önkormányzati és munkáltatói lakásprogramokkal, üres ingatlanok bevonásával, vidéki otthonfelújítással és fiatal családoknak szóló kiszámítható hitelvédelemmel dolgozik. Harmadszor hazatérési adó- és járulékkedvezményt, de nem általános ajándékként, hanem munkához, itthoni letelepedéshez és gyermekvállalási élethelyzethez kötve. Negyedszer diplomás és szakmunkás visszatérési kaput, amelyben a külföldön szerzett tapasztalatot nem gyanakvással, hanem előnnyel fogadják az állami és piaci munkahelyeken.
És végül valami sokkal nehezebbet. A Tiszának olyan országot kell építenie, amelyből nem kell kivándorolni ahhoz, hogy az ember levegőhöz jusson. Ez már nem lakáspolitika, nem oktatáspolitika, nem közlekedéspolitika, hanem kultúra. Az állam kultúrája. A munkahelyi vezetés kultúrája. A közbeszéd kultúrája. A közszolgáltatás kultúrája. Az a kérdés, lehet-e Magyarország olyan hely, ahol a tehetség nem menekül, a becsületes ambíció nem kopik meg, a fiatal család nem érzi magát magára hagyva, és a hazaszeretet nem pótléka, hanem társa az életének kilátásában.
A régi kormány hosszú éveken át családpolitikai világsikerről beszélt, miközben a születésszám mélypontra süllyedt és a kivándorlási adatok ismét emelkedtek. A Tisza most kérdez. Ez már jobb, mint a tagadás. De a kérdés csak akkor ér valamit, ha döntés követi. A fiatal magyar nem azért ment el, mert nem szereti a hazáját. Sokszor éppen azért fájt neki elmenni, mert szereti. Mert tudja, milyen lehetne ez az ország, ha nem mindig a túlélésre, hanem az építkezésre kellene berendezkedni.
Magyarországot nem lehet pusztán hazahívni. Várni kell tudni őket. Otthonnal, munkával, iskolával, közlekedéssel, bizalommal, méltósággal. Aki elment, nem áruló. Aki maradt, nem balek. Aki hazajönne, nem statisztikai siker, hanem ember, akinek újra hinnie kell abban, hogy a gyerekeinek nem lesz természetesebb a külföldi jövő, mint a magyar.
Ha a Tisza-kormány ezt megérti, akkor a Facebook-kérdésből lehet országos fordulat. Ha nem, akkor maradnak a válaszok a kommentmezőben, a magyar fiatalok pedig továbbra is a repülőjegyek, albérletárak és nyugati munkaszerződések között keresik azt, amit egy normális országnak itthon kellene megadnia: a maradás okát.
