Etiópia, amely nemrég még Afrika legígéretesebb gazdasági és stabilitási sikertörténete volt, mára a teljes szétesés szélére sodródott. A belső etnikai konfliktusok, a pusztító háborúk és a gazdasági csőd nemcsak az ország fennmaradását fenyegetik, hanem az egész szarv-afrikai régiót lángba boríthatják. A válság hullámai messze túlmutatnak az afrikai kontinensen. A Vörös-tenger biztonságának megrendülése és az újabb tömeges migrációs hullámok közvetlen kihívást jelentenek Európa és a globális geopolitika számára is.
De hogyan érinti az etióp válság európát és a világot?
A több fronton zajló etiópiai konfliktusrendszer mára globális biztonsági kockázattá nőtte ki magát. Ennek egyik legfontosabb oka a földrajzi elhelyezkedés, mivel a térség közvetlenül a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl mellett fekszik, amely Ázsia és Európa legfontosabb tengeri kereskedelmi útvonala. Etiópia agresszív tengeri kijárat-keresése (a szomáliföldi egyezmény) és az Egyiptommal, Szomáliával, valamint Eritreával kiéleződött feszültségek egy szélesebb körű regionális háborúval fenyegetnek, amely megbéníthatja ezt a kritikus globális ellátási láncot.
Emellett a konfliktusok kiterjedt humanitárius katasztrófát okoztak, amelynek globális migrációs következményei vannak. A háborúk és az éhínség miatt milliók váltak belső menekültté (IDP), és százezrek próbálnak elmenekülni az országból. Bár az etióp migránsok jelentős része az úgynevezett „keleti útvonalon” (Jemenen át az Öböl-menti államok felé) indul el, az elhúzódó válság és a régió teljes destabilizációja egyre nagyobb migrációs nyomást helyezhet Európára is.
A helyzetet tovább bonyolítja a nemzetközi nagyhatalmak és a regionális szereplők versengése. Az Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, Törökország és az egyiptomi érdekek mind ütköznek a térségben, miközben a nemzetközi intézményrendszer egyre nehezebben tudja kezelni a válságot. Európa és a globális közösség számára a tét óriási: egy közel 136 millió lakosú, adósságcsapdában vergődő, belső háborúktól szétszakított Etiópia teljes összeomlása olyan geopolitikai és humanitárius sokkhatást indítana el, amelynek katasztrofális globális következményei lennének az így is rendkívül feszült helyzetben.
Vissza a kezdetekhez
A mai Etiópia politikai alapvonalait 1991 májusa határozta meg, amikor a Mengistu Haile Mariam vezette, szovjet támogatást élvező Derg katonai diktatúrája összeomlott. A győztes felkelő erőket egy ernyőszervezet, az Etióp Népi Forradalmi Demokrata Front (EPRDF) fogta össze, amelynek megkérdőjelezhetetlen magját a Meles Zenawi vezette Tigréi Népi Felszabadítási Front alkotta. A TPLF a nyolcvanas évek végére Afrika szubszaharai régiójának legütőképesebb felkelő hadseregévé nőtte ki magát, és hatalomátvétele után radikálisan átalakította az etióp államfelfogást.
Az 1995-ös etióp alkotmány leginkább vitatott, és a jelenlegi konfliktusok szempontjából is kritikus eleme a 39. cikk. Ez a cikkely kimondja, hogy Etiópia minden nemzete, nemzetisége és népe feltétel nélküli joggal rendelkezik az önrendelkezésre, egészen az elszakadáshoz (szecesszióhoz) való jogig bezárólag.
A TPLF-rendszer végét a 2015-ben Oromiában kezdődő, majd az Amhara régióba is átterjedő, alulról szerveződő tömegtüntetések hozták el. A folyamatos utcai erőszak és az államhatalom megbénulása éket vert a kormányzó koalícióba. Az oromó és amhara tagpártok fellázadtak a tigréi hegemónia ellen, ami Hailemariam Desalegn miniszterelnök 2018-as lemondásához, és a fiatal, karizmatikus Abiy Ahmed hatalomátvételéhez vezetett.
A be nem gyógyult seb
A jelenkori geopolitikai szövetségek megértéséhez vissza kell kanyarodnunk az 1998 és 2000 között vívott eritreai-etióp háborúhoz. A két ország közötti gazdasági feszültségek egy jelentéktelen határmenti település, Badme hovatartozása körüli vitán keresztül nyílt fegyveres konfliktussá eszkalálódtak. A háború az első világháborút idéző brutális lövészárok-hadviseléssel járt, megközelítőleg 100 000 katona életét követelte, és több mint 650 000 civilt tett földönfutóvá.
A harcokat a 2000-ben megkötött Algiers-i Egyezmény zárta le, ám amikor a nemzetközi határbizottság 2002-ben Badmét Eritreának ítélte, a TPLF által vezetett etióp kormány ezt gyakorlatban elutasította. Ezzel kezdetét vette a 18 éven át tartó „nincs béke, nincs háború” állapot. Isaias Afwerki eritreai elnök az etióp fenyegetésre hivatkozva állandósította a kötelező sorkatonai szolgálatot, társadalmát hermetikusan zárt katonai diktatúrába kényszerítve.
Radikalizálódás
Abiy Ahmed 2018-as kinevezése eufóriát váltott ki: politikai foglyokat engedtek szabadon, feloldották a sajtócenzúrát, és békét kötöttek Eritreával – amiért Abiy 2019-ben Nobel-békedíjat kapott. Elemzők szerint azonban Abiy reformjait nem a liberális demokrácia, hanem egy vallási és imperiális monarchikus hagyományokból táplálkozó messianisztikus hatalmi vízió fűtötte. Abiy hajlandó volt minden eszközt – erőszakot és korrupciót is – bevetni céljai elérése érdekében.
2019 decemberében Abiy feloszlatta a régi koalíciót, és létrehozta a Jólét Pártot (Prosperity Party). A TPLF ezt alkotmányellenesnek minősítette, és visszavonult a Tigré régióba. Hamar világossá vált, hogy Abiy és az eritreai elnök békekötése valójában egy stratégiai katonai szövetség volt a TPLF bekerítésére és felszámolására.
A tigréi pokol
A háború 2020. november 3-án robbant ki. Abiy Ahmed masszív katonai offenzívát indított: a TPLF ellen egyszerre vonult fel a szövetségi hadsereg drónokkal, az Amhara régió jól felfegyverzett különleges erői (Fano), valamint az eritreai hadsereg. A kormányerők gyorsan elfoglalták Tigrét, és teljes információs blokád alá helyezték a régiót. Bár a TPLF 2021-ben sikeres ellentámadást indított, végül visszaszorultak.
A tigréi háború a 21. század legvéresebb konfliktusa, amelynek emberi veszteségei meghaladják a ruandai népirtás áldozatainak számát. Demográfiai kutatások szerint a civil áldozatok száma 311,000 és 808,000 közé tehető, míg a katonai veszteségek mindhárom oldalon együttesen elérik a 350,000 főt.
A legsúlyosabb atrocitásokat Nyugat-Tigrében követték el, ahol az amhara biztonsági erők és a szövetségi hadsereg szisztematikus etnikai tisztogatást hajtottak végre. A civil lakosságot gyűjtőtáborokba zárták, kínzásoknak vetették alá, és tömeges kivégzéseket rendeztek, miközben az eritreai csapatok is ezreket mészároltak le és éheztettek halálra.
A 2022. novemberi Pretoriai Egyezmény csupán befagyasztotta a harcokat, de a kiváltó okokat nem kezelte. Eritrea továbbra is etióp területeket tart megszállva és folyamatosan jogsértéseket követ el, míg a TPLF politikai jogfosztása és két frakcióra szakadása tartós instabilitást eredményezett Tigrében.
Új frontvonalak
A tigréi béke után a konfliktus az ország központi területeire helyeződött át. Amikor a kormány 2023 áprilisában elrendelte a regionális különleges erők feloszlatását, az Amhara régió fegyveresei, a decentralizált Fano milíciák fellázadtak. A szövetségi kormány rendkívüli állapotot hirdetett, és kíméletlen, dróncsapásokkal kísért gerillaháború vette kezdetét. A legsúlyosabb eset a 2024. januári merawi mészárlás volt, ahol a hadsereg civilek tucatjait végezte ki bírósági eljárás nélkül, pusztán bosszúból.
A belső stabilitás összeomlása ellenére Abiy Ahmed külpolitikája asszertív maradt. 2024 januárjában Etiópia szándéknyilatkozatot írt alá a de facto független Szomálifölddel egy 50 éves tengerparti bérletről, cserébe a nemzetközi elismerésért. Ez felbőszítette Szomáliát, amely a saját területének tekinti Szomáliföldet, és agressziónak minősítette a lépést.
Csőd és gazdasági kilátástalanság
A folyamatos háborúskodás padlóra küldte az etióp gazdaságot. A Világbank pusztán a tigréi konfliktus újjáépítési költségeit 20 milliárd dollárra becsülte. A fizetésképtelenség 2023 decemberében államcsődhöz vezetett, amikor Etiópia nem tudta kifizetni nemzetközi Eurokötvényének kamatait.
A teljes makroökonómiai összeomlás elkerülése érdekében a kormány 2024 júliusában 10,7 milliárd dolláros mentőcsomagról állapodott meg az IMF-fel és a Világbankkal, aminek ára a valuta drasztikus leértékelése volt, ami az infláció ugrásszerű növekedéséhez vezetett. A jelenlegi belső háborúk blokkolják a kereskedelmet, így a kormányzat fiskális mozgástere minimális maradt.
