A bilincs látványos politikai jelkép. Egyetlen fényképen elmeséli a bukást, a hatalom elvesztését és azt, hogy az egykor érinthetetlennek hitt ember egyszer csak ugyanabban a helyzetben találja magát, mint bárki más. Éppen ezért rendkívül csábító kellék egy olyan kormány számára, amely az előző rendszer elszámoltatásának ígéretével nyert választást.
Csakhogy jogállamban a bilincsen nincs pártlogó.
A TISZA meghirdethette a Tisztítótűz programját, létrehozhatta a közvagyon visszaszerzésére hivatott új intézményt, megnyithatta az irattárakat, felszabadíthatta a korábban visszatartott adatokat, és biztosíthatott pénzt a nyomozásokhoz. Arra azonban már semmilyen demokratikus felhatalmazás nem terjed ki, hogy a kormány jelölje ki a gyanúsítottat, rendelje el az őrizetbe vételt, döntse el a letartóztatást, vagy előre kihirdesse a bűnösséget.
A Tisztítótűz lehet politikai program. Az igazságszolgáltatás azonban nem lehet politikai márkanév.
Ki tartóztatta le Seszták Miklóst?
A politikai kommunikáció szeret egyetlen mondatba sűríteni egy több intézményből álló eljárást. A valóság ennél jóval kevésbé filmszerű, de éppen ezért sokkal fontosabb.
Seszták Miklós volt miniszter mentelmi jogát az Országgyűlés függesztette fel. Ez nem bűnösségi döntés volt, csupán annak jogi akadályát hárította el, hogy vele szemben büntetőeljárási cselekményeket végezzenek. A nyomozást átvevő Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal, az NVVH hallgatta ki, majd vette őrizetbe, később pedig a hivatal indítványozta a letartóztatását.
A döntést azonban nem Magyar Péter, nem a kormány, és még csak nem is az NVVH hozta meg. A Budai Központi Kerületi Bíróság nyomozási bírája rendelte el harminc napra Seszták letartóztatását. A bíróság a bizonyítás befolyásolásának veszélyére hivatkozott, ugyanakkor nem látott konkrét adatot arra, hogy a politikus szökni próbált volna. A végzés ellen a védelem fellebbezett, tehát az nem végleges. Seszták tagadja a terhére rótt cselekményeket.
Hankó Balázs ügyében más volt az eljárási út. Ott ügyészségi nyomozás zajlik, a volt miniszter letartóztatását a Bács-Kiskun Vármegyei Főügyészség indítványozta, majd a Kecskeméti Járásbíróság nyomozási bírája rendelte el egy hónapra. A védelem ebben az ügyben is fellebbezett.
A két történet közös tanulsága egyszerű, a parlament elháríthatja a mentelmi akadályt, a nyomozó szerv bizonyítékot gyűjthet, az ügyész vagy az erre feljogosított NVVH indítványt tehet, de személyi szabadságot ilyen módon csak bírói döntés korlátozhat.
És még ez sem az ítélet.
A letartóztatás nem előrehozott büntetés
A vezetőszár és a fogdaajtó a nyilvánosság szemében könnyen összemosódik a bűnösséggel. A büntetőeljárásban azonban a letartóztatás nem büntetés, hanem kényszerintézkedés. Célja lehet a terhelt jelenlétének biztosítása, a szökés, a bűnismétlés vagy a bizonyítás befolyásolásának megakadályozása.
A nyomozási bíró ilyenkor nem arról dönt, hogy a gyanúsított elkövette-e a terhére rótt bűncselekményt. Azt vizsgálja, hogy fennáll-e a megalapozott gyanú és szükséges-e a szabadság legszigorúbb korlátozása az eljárás védelmében.
Ez nem jogászi szőrszálhasogatás.
Ez választja el az igazságszolgáltatást a nyilvános megszégyenítéstől. A bűnösséget csak jogerős bírói ítélet állapíthatja meg. Addig Seszták Miklóst, Hankó Balázst és minden más gyanúsítottat megillet az ártatlanság vélelme, függetlenül attól, mennyire súlyos a gyanú, mennyire felháborítóak az ismertetett állítások, vagy milyen erős politikai érdek fűződik az ügy lezárásához.
A politikai következmény lehet azonnali. A büntetőjogi felelősség azonban nem lehet az.
Az NVVH nem a kormány rendőrsége
A TISZA-kormány júniusban átfogó politikai, gazdasági és jogi akciósorozatként hirdette meg a Tisztítótűz műveletet, és ennek részeként kezdeményezte az NVVH létrehozását. A hivatalos bejelentés már akkor hangsúlyozta, hogy az új szervezetnek a kormánytól függetlenül kell működnie.
A törvény valóban komoly garanciákat ír elő.
Az NVVH kizárólag a jogszabályoknak van alárendelve, más személy vagy szerv nem utasíthatja. Önálló költségvetési fejezettel rendelkezik, nyomozhat, vádat emelhet és képviselheti a vádat a bíróság előtt. A jogszabály külön kötelezi a hivatalt a függetlenségre, objektivitásra, pártatlanságra, szükségességre és arányosságra.
Papíron tehát nem a kormány meghosszabbított karjáról van szó. A törvényi függetlenség azonban csak az egyik fele a hitelességnek. A másik a látható függetlenség, az állampolgárnak nemcsak azt kell tudnia, hogy a miniszterelnök nem adhat utasítást, hanem el is kell hinnie, hogy nem adott.
Itt válik kockázatossá a kormányfői diadalittas hangnem. Seszták letartóztatása után Magyar Péter a Tisztítótűz lobogásáról írt. Politikailag érthető, hogy saját választási ígéretének beteljesülését látja a korábban magas tisztséget viselő személyek felelősségre vonhatóságában. Intézményileg azonban veszélyes összekapcsolni egy független hivatal eljárását és egy bíró döntését a kormány politikai sikertörténetével.
A miniszterelnök joggal mondhatja, hogy megteremtettük a nyomozás feltételeit. Azt már nem üzenheti, hogy mi vittük el a volt minisztert.
A kormány ott bizonyíthat, ahol hátralép
Az elszámoltatás hitelességét nem az mutatja meg, hány volt kormánytag kerül vezetőszárra. Hanem az, miként viselkedik a hatalom akkor, amikor az eljárás nem a politikai forgatókönyv szerint alakul.
Elfogadja-e a kormány, ha a bíróság megszüntet egy letartóztatást? Tudomásul veszi-e, ha az ügyészség valamely ügyben nem talál elegendő bizonyítékot a vádemeléshez? Képes-e tartózkodni attól, hogy árulásnak, szabotázsnak vagy a régi rendszer utóvédharcának minősítsen egy felmentő ítéletet?
A független igazságszolgáltatás ugyanis nem attól független, hogy mindig az új kormánynak tetsző eredményre jut. Hanem attól, hogy akkor is saját szakmai és jogi meggyőződése szerint dönthet, amikor ezzel csalódást okoz a hatalomnak.
A TISZA legfontosabb önkorlátozása ezért nem egy újabb törvény lehetne, hanem egy világos kommunikációs szabály. A kormány ismerteti a saját intézkedéseit, átadja az adatokat, feloldja a titkosítást, biztosítja a forrásokat, majd az egyedi ügyek kapujában megáll. Nem jósol őrizetbe vételt, nem ünnepel letartóztatást ítéletként és nem nevezi saját győzelmének a bíró végzését.
Ajándék a Fidesznek
A Fidesznek politikailag elemi érdeke, hogy az ellene folyó eljárásokat leszámolásként, a volt tisztségviselőket pedig üldözöttként mutassa be. Ez önmagában semmit nem mond a gyanúk megalapozottságáról. Az sem bizonyít politikai irányítást, hogy egy büntetőeljárás a kormánynak politikai hasznot hoz. Egy független nyomozásnak is lehetnek súlyos pártpolitikai következményei.
Magyar Péter mégis fölösleges muníciót ad ellenfeleinek, ha egyes szám első személyű politikai történetté formálja a hatóságok és a bíróságok döntéseit. Minél hangosabban tulajdonítja magának a bilincset, annál könnyebb azt állítani, hogy annak kulcsa is nála van.
Pedig a TISZA-kormány valódi érdeke éppen az volna, hogy az eljárások túléljék a politikai indulatot. A bizonyíték legyen használható a bíróságon, a nyomozás legyen törvényes, a védelem kapja meg minden jogát és az ítéletet ne kelljen később sem Strasbourgban, sem itthon szégyenkezve magyarázni.
A gyors látvány politikai siker lehet. A megtámadhatatlan ítélet állami teljesítmény.
Nem az a rendszerváltás, hogy más kezében van a bilincs
Az Orbán-korszak egyik legsúlyosabb öröksége az a közérzet volt, hogy a politikai kapcsolatok nemcsak ajtókat nyitnak ki, hanem a felelősségre vonás ajtaját is zárva tarthatják. Ennek felszámolása jogos társadalmi elvárás. Az államnak ki kell vizsgálnia a közpénzekkel kapcsolatos visszaélések gyanúját és sem a korábbi miniszteri cím, sem a vagyon, sem a párttagság nem jelenthet menlevelet.
Az új korszak azonban nem akkor kezdődik el, amikor az egykori érinthetetleneket bilincsben látjuk. Hanem akkor, amikor senki, még a miniszterelnök sem tekintheti sajátjának a bilincset.
A kormányé lehet a Tisztítótűz ígérete. A nyomozás a hatóságé, a vád a közvádlóé, a szabadságról és végül a bűnösségről szóló döntés a bíróságé. Ha ez a határ világos marad, az elszámoltatásból jogállami megújulás lehet. Ha elmosódik, akkor csupán annyi változik, hogy ezúttal mások állnak a politikai ítélőszék előtt.
A jogállam próbája nem az, hogy elér-e a bilincs a hatalmasokig. Hanem az, hogy a kulcs soha nem kerülhet a hatalom zsebébe.
