Képzeljük el, hogy napok óta úgy fáj a fogunk, mintha valaki izzó tűt forgatna benne. Nincs antibiotikum, nincs modern gyökérkezelés, a fájdalomcsillapítás pedig finoman szólva is kezdetleges. Aztán egyszer csak hatalmas reccsenés hallatszik a szánkból, a fog darabokra törik és a kín szinte egyetlen pillanat alatt megszűnik. A 19. századi fogászati szakirodalom szerint pontosan ez történt néhány emberrel.
Nem internetes rémtörténetről van szó.
W. H. Atkinson amerikai fogorvos 1860-ban a kor egyik legfontosabb szakfolyóiratában, a The Dental Cosmosban ismertetett több bizarr esetet. A beszámolókban olyan fogakról írt, amelyek hosszan tartó, szinte elviselhetetlen fájdalom után hangos reccsenéssel vagy „robbanással” darabokra törtek.
Az egyik történet évtizedekkel korábban játszódott le.
Atkinson szerint egy pennsylvaniai férfit olyan kegyetlen fogfájás gyötört, hogy már-már tébolyultan járkált fel-alá. Aztán egy reggel, kilenc óra körül hirtelen olyan éles reccsenés hallatszódott, amelyet a fogorvosnak „pisztolylövés" szerű hangnak írt le.
A fog apró szilánkokra tört.
A férfi pedig állítólag feleségéhez fordult, és közölte vele:
„A fájdalom teljesen elmúlt.”
Ezután lefeküdt és hosszú időre elaludt.
Ha csak egyetlen ilyen történet maradt volna fenn, könnyű volna legyinteni rá.
Csakhogy jött a következő és aztán a többi eset.
Ugyanaz a dörrenés, újabb beteg
Atkinson egy Letitia D. néven említett nő esetét is feljegyezte, akinél szintén elhúzódó fogfájást követett egy hirtelen, robbanásszerű törés és azonnali megkönnyebbülés.
1855-ből egy harmadik betegről is beszámolt. A nő bal felső szemfogánál történt hasonló esemény, éles reccsenés, széthasadó fog, majd a fájdalom gyors megszűnése.
Atkinson azonban nem egyedüli orvos volt, aki ilyen esetekkel találkozott.
A 19. század második felében más amerikai fogorvosok levelezésében és szakmai beszámolóiban is felbukkantak úgynevezett „exploding teeth”, vagyis robbanó fogak.
Az egyik legdrámaibb történetet J. Phelps Hibler fogorvos közölte az 1870-es évek elején. Egy fiatal nő zápfoga állítólag akkora zajjal tört szét, hogy a páciens átmenetileg hallászavarról panaszkodott.
A történetek tehát léteztek.
A kérdés már csak az:
mi a csuda történhetett ezekben a szájakban?
Atkinson még egy nem létező anyagra gyanakodott
A 19. század orvostudománya természetesen egészen más világ volt a jelenlegi képest.
Atkinson első magyarázata ma már inkább tudománytörténeti kuriózum. Felvetette, hogy valamiféle „szabad kalorikum” halmozódhatott fel a fogban és ennek nyomása repeszthette szét.
A kalorikumelmélet szerint a hő egy különleges, láthatatlan folyadékszerű anyag volt.
Ma már tudjuk, hogy ilyen anyag nem létezik.
Ezt a magyarázatot tehát nyugodtan betehetjük a flogiszton és más tudománytörténeti zsákutcák mellé.
Atkinson másik ötlete viszont már érdekesebb volt.
Arra gondolt, hogy egy erősen szuvas fog belsejében gáz keletkezhetett, amely bezáródva akkora nyomást hozott létre, hogy végül szétrepesztette a fogat.
Csakhogy ezzel is akad egy probléma.
Egy súlyosan szuvas fog ritkán egy légmentesen zárt nyomástartály. A modern fogorvosok ezért általában kételkednek abban, hogy pusztán bakteriális gáztermelés olyan nyomást hozhatna létre, amely látványosan „felrobbant” egy fogat.
Lehetett a beteg szája egy apró elem?
Van egy még különösebb elmélet.
A korabeli fogászat különféle fémeket használt a gyógyítás során. Aranyat, ónt, később amalgámot és más anyagokat. Ha két eltérő fém kerül nedves, elektrolitként viselkedő környezetbe – márpedig a nyál tökéletesen alkalmas erre –, galvánelem jöhet létre.
Vagyis elméletben az ember szája egy rendkívül gyenge akkumulátorrá válhat.
Az ilyen galvanikus jelenségek valóban okozhatnak kellemetlen érzést vagy elektromos csípést.
Felmerült ezért az elképzelés, hogy elektrokémiai reakció során hidrogén keletkezhetett egy rosszul elkészített tömés alatt, majd annak nyomása repeszthette szét a fogat.
Szép elmélet.
Csakhogy nincs bizonyíték arra, hogy Atkinson nevezetes betegeinek egyáltalán volt volna olyan fémtömésük, amely ezt lehetővé tette.
Az első eset ráadásul olyan korai, hogy ez még kevésbé magától értetődő.
Talán soha nem robbant fel semmi
A legjózanabb magyarázat ezért sokkal prózaibb.
A súlyosan szuvas fog megrepedhet. Egy belső törés hirtelen bekövetkezhet és a koponyacsontokon keresztül vezetett hang miatt maga a beteg rendkívül hangosnak érzékelheti a reccsenést.
Ha a törés egyúttal megszünteti a nyomást a gyulladt fogbélben, a korábban kínzó fájdalom hirtelen csökkenhet is.
A „robbanás” tehát lehetett nagyon is valós fogtörés, csak nem olyan robbanás, amilyet a szó hallatán elképzelünk.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy korabeli esetleírásokról beszélünk. Nincs röntgenfelvétel, nincs fénykép, nincs laboratóriumi vizsgálat. Csak a beteg elbeszélése és a fogorvos leírása.
Ráadásul a 20. század eleje óta gyakorlatilag eltűntek az ilyen beszámolók.
Ez önmagában is gyanús.
Ha egy valódi, általános biológiai folyamat rendszeresen képes volna fogakat felrobbantani, a modern fogászat valószínűleg már találkozott volna vele.
Így marad egy csaknem kétszáz éves rejtély.
Lehetett különleges fogtörés. Lehetett korabeli túlzás. Talán több különböző jelenséget neveztek ugyanazzal a drámai szóval.
Egy dolgot azonban a 19. századi beszámolók tökéletesen érzékeltetnek,
a modern fogászat előtti világban egyetlen rossz fog is képes volt pokollá változtatni az ember életét.
És ha ezután egyszer csak hangos reccsenéssel megszűnt a fájdalom, aligha csodálkozhatunk azon, hogy a történetben az egyszerű törésből hamarosan „robbanás” lett.
Forrás: W. H. Atkinson 19. századi esetleírásai a The Dental Cosmos fogászati szakfolyóiratban, valamint későbbi fogászattörténeti összefoglalók és a British Dental Journal archív beszámolói.
