Nincs új a nap alatt. George Santayana spanyol-amerikai filozófus pedig úgy fogalmazott, hogy akik nem tanulnak a történelemből, azok arra kényszerülnek, hogy megismételjék azt. 2026 szeptember végére az iráni blokád a Hormuzi-szorosban energia válságot okozott világszerte.
Finnországban egyes helyeken már a 3 eurót közelíti, Franciaországban a 2,5 is meghaladta a dízelolaj literenkénti ára. Ez azonban nem kellene, hogy meglepetés legyen, ugyanis szinte pontosan negyven évvel ezelőtt egy nagyon hasonló helyzet jött létre.
Az 1980-ban kirobbant Irak-Irán háború részeként először Irak kezdte támadni a frissen létrejött Iráni Iszlám Köztársaság fő bevételforrásának számító kőolajat és kőolaj termékeket szállító tankereket, azaz tartályhajókat. 1983-ig az egyre nehezebb katonai helyzetbe kerülő Irán nem válaszolt ezekre a támadásokra, ugyanis egyértelmű volt Szaddám Husszein célja, egy erőteljes iráni reakció, azaz a Hormuzi-szoros lezárása után, egy Irán ellenes nemzetközi beavatkozás kiprovokálása. Azonban amikor iraki támadás érte a hírekben napjainkban is emlegetett Kharg szigetét, 1984-ben megindult az iráni forradalmi gárda gyorsnaszádokból, motorcsónakokból álló moszkitó flottájának támadása a kuvaiti és az iraki olajat szállító hajók ellen.
Mindkét háborúzó ország kijelölt olyan – úgynevezett zárt – övezeteket, amelyekben felszólítás nélkül megtámadták az ellenségesnek minősített szállítóhajókat. Mivel az iraki hadsereg rendelkezett modern nyugati fegyverekkel, köztük Mirage F1 vadászbombázókkal és Exocet rakétákkal, az eltalált hajók nagyobb arányban szállítottak iráni olajat, mint fordítva. A támadások száma jelentősen csökkent az elkövetkező két évben. Azonban ahogy 1987-re egyértelművé vált, hogy a felek nem bírnak egymással jelentősen megugrott a tankerek elleni támadások száma. Ekkor a kuvaiti kormányzat egy kreatív megoldást javasolt a Ronald Reagan vezette Egyesült Államoknak. Az elképzelés szerint a kuvaiti regisztrációjú, óriási tartályhajókat amerikai zászlóval látták el, és amerikai flottakötelékek biztosították áthaladásukat a veszélyes területeken.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem voltak olyan félreértésből származó támadások, mint például a híres USS Stark elleni támadás, amelyben az amerikai fregattot 2 iraki Exocet rakéta találta el. A hadihajó súlyos károkat szenvedett, valamint 37 halottat és 21 sebesültet veszített. Irak később elnézést kért az incidensért. Egy másik híres esetben a frissen átzászlózott Bridgeton szupertanker futott egy olyan aknára, melyet állítólag a forradalmi gárda egy engedély nélkül végrehajtott akció(!) során telepített a Hormuzi-szorosba. Ekkor egyébként a Perzsa-öbölben és az Indiai-óceánon hajózó hajók védelmét egy négyrakétás fregattból, két cirkálóból és egy vagy két rakétás rombolóból álló amerikai kötelék látta el, amelyeket repülőgéphordozó és csatahajó kötelék egészített ki!
A támadások mindkét oldalról tovább folytatódtak, sőt a számuk tovább nőtt az 1988-as évben. Már a végük felé közeledtek a fegyveres konfliktust lezáró tárgyalások, amikor a Stark incidens miatt jelentősen nagyobb felhatalmazással rendelkező amerikai hadihajók egyike, a csúcsmodern USS Vincennes légvédelmi cirkáló egy kettős, azaz civil és katonai szerepet is ellátó repülőtérről felszálló utasszállító gépet tévedésből vadászbombázóként azonosított, és lőtt le 1988 júliusában. Bár a kártérítési kérdés peren rendkívüli megállapodással végződött, az Egyesült Államok kártérítést fizetett az egyértelműen tévedésből lelőtt utasszállítón meghalt civilek családjainak és az iráni államnak.
Fentieket azért érdemes felidézni ugyanis egy nagyon hasonló eseménysor bontakozik ki a szemünk láttára. Azonban van néhány jelentős különbség. Az egyik az, hogy az amerikai haditengerészet, amely oroszlán részt vállalt a negyven évvel ezelőtti küzdelemben, mostanra csak árnyéka önmagának. A 2026. február 28-án megindított amerikai-izraeli-öbölmenti államok koalíciót mindössze váltásonként egy amerikai hordozó kötelék tudta támogatni az Indiai-óceánról, míg egy másik Izrael légvédelmét egészítette ki a Földközi-tengerről. Szemben a 80-as évekkel azonban nem beszélhetünk amerikai hadihajók állandó jelenlétéről a Perzsa-öbölben. Az Oliver Hazard Perry osztályú rakétás fregattokat, kísérőhajókat (ezek közé tartozott az 1987-ben megrongált USS Stark is) a hidegháború vége után gyorsan kivonták a rendszerből. Az amerikai szövetségeseknek átadott hajók többsége a mai napig egyébként szolgálatban áll. Ezzel azonban megszűnt az Egyesült Államok kísérőhajó képessége is, ami azt jelenti hogy a drága és elsősorban nem erre a feladatra szánt rakétás rombolókat kell konvoj kísérésre használniuk. Csatahajók sincsenek már az amerikai tengerészetben. A II. világháború idején a japán csatahajók 41 centiméteres ágyúi elleni páncélzattal ellátott Iowa osztályú csatahajókat igazából semmi sem fenyegette a Perzsa-öbölben, kivéve talán az iráni aknákat. Reagan elnök egy hatszáz hajós hadiflottáról beszélt akkor, a jelenlegi amerikai hadiflotta nagyobb egységének száma mostanra a háromszázast sem éri el, akna elleni hadviselésre jelenleg pedig egyetlen amerikai hadihajó sem képes.
Fentiek megmagyarázzák, hogy miért bánik Donald Trump olyan bőkezűen a nagy szavakkal, és olyan szűkmarkúan a haditengerészti erőforrásokkal. Ugyan állítólag a háború elmúlt fél évében több alkalommal 2-4 darab Arleigh Burke osztályú rakétás rombolóból álló kötelék ki és behajózott a Perzsa-öbölbe a baráti arab államok tankerjeit kísérve, de tartós jelenlétet már a US Navy sem tudott megvalósítani az ellenségessé vált vizeken. Már a nyugati sajtó is folyamatosan arról beszél, hogy a Perzsa-öbölből csak minimális mértékben jut ki bármilyen szállítmány. Legyen szó kuvaiti, katari, szaúdi vagy éppen iráni olajról és egyéb termékekről. Független attól, hogy kinek a blokádja erősebb vagy hatékonyabb, függetlenül attól, hogy ténylegesen hány hajót ér vagy nem ér találat a Perzsa-öbölből való kihajózás közben, a tény, hogy az Egyesült Államok nem tudta megismételni 80-as évekbeli teljesítményét sok mindent elárul.
A tanker háború kevéssé ismert következménye annak a Kelet-Nyugat kőolajvezetéknek a megépítése volt, amely Szaúd-Arábia Perzsa-öbölbeli, illetve vörös-tengeri részét köti össze. A csővezetéket azért építették, hogy nyers kőolajat lehessen szállítani, ha a Perzsa-öböl ismét lezárásra kerül. Miután ez nemrégiben megtörtént a szaúdi állam nagy hasznát látta a 80-as évekbeli előrelátásának egészen addig, amíg meg nem támadta a húszikat, akik rövid időn belül több pontos találattal használhatatlanná tették. De erről a következő cikkben.
