A sorozat előző két cikkében a Föld klímájának változásával és annak okaival foglalkoztunk általában, a jelen cikkben pedig e változások magyarországi hatásait szeretnénk bemutatni. A korábbi két cikk lényegi mondanivalója, hogy a klíma alapvetően nem emberi, hanem természeti hatásokra változik, ezért nekünk az alkalmazkodásra kell koncentrálnunk.
Az alkalmazkodáskor abból indulunk ki, hogy az elmúlt 50 évben tapasztalt klímaváltozás tartós marad, habár ezzel ellentétes vélemények is felmerülnek, például, akik hosszabb távon inkább lehűlésre számítanak, de a védekezés kialakításakor mindig a kedvezőtlenebb esetből kell kiindulni és ez a jelenleg tapasztalható felmelegedés.
Magyarország éghajlata a globális trendekkel összhangban, de azoknál gyorsabb ütemben melegszik. Az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) adatai szerint 1901 óta az országos éves középhőmérséklet mintegy 1,15oC-kal emelkedett, a melegedés legintenzívebb szakasza pedig az 1980-as évektől figyelhető meg. A Homokhátságot is magában foglaló dél-alföldi régióban a hőség napok száma 1981 óta több mint két héttel nőtt. A hőségnapok (amikor a napi maximumhőmérséklet eléri vagy meghaladja a 30oC-ot) száma szignifikánsan emelkedett, míg a fagyos napoké (amikor a napi minimumhőmérséklet 0oC alá süllyed) csökkent.
A csapadékviszonyok átalakulása ennél nagyobb problémát jelez. Míg az éves csapadékösszeg évszázados átlaga (620 mm/év) lényegében nem változott az elmúlt évszázadban, az eloszlása szélsőségessé vált. A csapadékos napok száma csökkent, ami azt jelenti, hogy kevesebb napon van, de átlagosan nagyobb intenzitású, heves záporok formájában hullik le. Ez a jelenség egy kritikus paradoxonhoz vezet: a probléma nem a csapadék teljes hiánya, hanem annak megváltozott karaktere. A ritka, de heves esőzések az ország, de különösen a Homokhátság gyenge vízbefogadó képességű talajain nem tudnak hatékonyan hasznosulni. A víz jelentős része a felszínen elfolyik, eróziót okozva, vagy a felszíni mélyedésekben összegyűlve az emelkedő hőmérséklet hatására gyorsan elpárolog. Az emelkedő hőmérséklet önmagában is növeli a párolgási (evapotranszspirációs) veszteséget, tovább fokozva a vízháztartási stresszt. E két tényező – a növekvő hőmérséklet és a csapadék szélsőségesebbé váló eloszlása – együttesen egy olyan hatásmechanizmust hoz létre, amely a vízhiányt sokkal erőteljesebben fokozza, mint azt bármelyik tényező önmagában tenné.
Az országba részben méréseken alapuló becslés alapján a folyókon keresztül évente mintegy 114 km3 víz érkezik be, ehhez járul 50-55 km3 hazai csapadék, a párolgással pedig elmegy 65-70 km3, és a folyókkal távozó víz 115 km3, tehát a becslések szerint több víz távozik, mint amennyi bejön. Hangsúlyozni kell, hogy ezek a számok bizonyos mérésekre alapozott becslések, vagy modellszámítások eredményei, ezért közöttük mérlegszerű összefüggést nem kell keresni.
A legnagyobb vízforrás a Duna, amelynek százéves (1901-2024) átlagos vízhozama 73 km3/év, ami másodpercenként 2312 m3-nek felel meg. Hozama a százéves trend szerint évi 0,063 km3-rel (2 m3/sec) csökken. Az éves ingadozása 47 és 105 m3 között változik. Napi szinten mérve ez 590 és 9630 m3/másodpercnek felel meg. Az 1965-ös és 2010-es árvizek időbeli lefutását összehasonlítva világosan látszik, hogy a korábbi hosszan elnyújtott, az utóbbi pedig egy lényegesen rövidebb időintervallumban jelentkező, azaz hevesebb, ami azt jelzi előre, hogy az árvizek rövidebb időre koncentrálódnak, de intenzitásuk (vízhozamuk) nő.
Második legnagyobb folyónk a Tisza, amelynek átlagos éves hozama Szegednél (amelyben már benne vannak a Szeged felett a Tiszába ömlő folyók hozamai is) 25,7 km3 /év, tehát a Duna hozamának mintegy a harmada. A folyó vízhozamának évek közötti ingadozása meglehetősen nagy, 12 és 56 km3/év között változik A vízhozam csökkenő tendenciájú, amelynek mértéke átlagban 0,0086 km3/év.
Harmadik legnagyobb folyónk a Dráva vízhozama Barcsnál évi átlagban 16,8 km3, és az egyes évek között 9 és 30 km3 között változik, hozama évente 43 millió m3-el csökken.
Ami a jövőt illeti a Duna-vízgyűjtő Nemzetközi Bizottsága (ICPDR ) szerint a Duna-medence Észak-Európa várhatóan nedvesebbé és Dél-Európa szárazabbá váló területeinek átmeneti zónájában fekszik. Emiatt a medence északi részén inkább csapadéknövekedés, déli részén csökkenés várható. Sok országban az éves csapadékmennyiség lényegében változatlan maradhat, ugyanakkor eloszlása jelentősen megváltozik. E század végére a Duna-medencében télen +25%-os csapadéknövekedés, nyáron 8 százalékos csökkenés várható. Az Alsó-Duna térségében pedig a nyári csökkenés még ennél is lényegesen nagyobb lehet. Magyarország déli részén, Szerbiában és Romániában súlyosabb aszály- és vízhiánykockázat várható.
Magyarországot különösen sújthatja a klímaváltozás. Egyes előrejelzések szerint a század végére 10-33%-os nyári csapadékcsökkenés is előfordulhat.
A folyók vízhozama nem feltétlenül követi az éves csapadékmennyiséget. Például, ha az éves csapadékmennyiség nem is változik lényegesen, de a hőmérséklet nő, és emiatt fokozódik a párolgás, továbbá az enyhébb telek miatt télen is kevesebb hó halmozódik fel, akkor elmarad a hóolvadás vízhozama, emiatt változatlan éves csapadék mellett is lényegesen kisebb lehet a nyári vízhozam és a talaj vízkészlete.
A Duna előnye Magyarország számára, hogy vízgyűjtőjének jelentős része az Alpok és a csapadékosabb nyugat-közép-európai térség felé nyúlik. A Tisza vízgyűjtője ezzel szemben jóval inkább a Kárpát-medence keleti-délkeleti, várhatóan szárazabbá váló térségéhez kötődik. Vagyis Magyarország előtt hosszú távon kialakulhat egyfajta vízföldrajzi aszimmetria: a Dunának viszonylag bőségesebb vízkészlete lesz, a Tisza–Homokhátság területe viszont növekvő nyári vízhiánnyal fog szembenézni. Mindez felveti annak szükségességét, hogy a Dunából jelentősebb vízmennyiség kerüljön át a Tisza völgyébe.
Magyarország vízkivételét 4,5-6,5 km3-re becsülik, ami mindössze 5 százaléka a rendelkezésre álló készleteknek, ráadásul ennek fele a villamos erőművek hűtését szolgálja, és a hűtő funkció ellátása után visszakerül a folyóba. A mezőgazdaság céljára kivett víz 1,0-1,6 km3, míg az ipar ennél kevesebbet 0,5-0,8 km3-t használ fel, a lakosság mindössze 0,4-0,6 km3 mennyiséget igényel. Ez a víz sem vész azonban el. Az ipar és a lakosság által felhasznált víz például tisztítás után visszakerülhet a folyóba, a mezőgazdaság által felhasznált vizet a növények hasznosítják, majd elpárologtatják, ami hasznos, mert hűti a környezetet, és valahol másutt csapadék formájában leesik (kisvízkör). Tulajdonképpen ki lehet mondani, hogy víz nem vész el, csak különböző formációkon keresztül jut el végül a tengerbe vagy óceánba. Mi pedig akkor járunk jól, ha a víznek ez az útja lehetőleg a növényeinken keresztül valósul meg, szükség esetén öntözés formájában (öntözés – a növény vízfelvétele – párologás – csapadék).
Vízkészletünkkel azonban nem bánhatunk tetszésünk szerint. Az egyes országok vízgazdálkodási lehetőségeit nemzetközi egyezmények szabályozzák, és azt sem kell elfelejtenünk, hogy a rendelkezésünkre álló vízkészletek legnagyobb része a szomszédos országokból jön, tehát a víz hasznosítását velük kell koordinálnunk.
A következőkben vízgazdálkodásunk jelenlegi helyzetét, majd az előttünk álló feladatokat mutatjuk be.
A szerző mérnök-közgazdász
