És akkor 159. – Gyilkosok

Egy este nagy kiabálások közepette tucatnyi ember masírozott a lepsényi rendelőbe vezető lépcsőkön, amikor fejük elérte az ablakmagasságot, látszott egy kötszerrel keresztbe kasul körbetekert múmiaszerű, merev test, amelyet hordozói igyekeztek vízszintesben tartani. Apám betegnél volt. Az ordítozó emberek tartották a múmiát, és közben idegesen azt hajtogatták, hogy azonnal jöjjön az orvos. Hol a doktor, a hadbíró elvtárs súlyosan megsérült. Közelebb lopództam az ablakhoz, láttam, hogy az emberek pufajkában vannak, némelyik válláról dobtáras géppisztoly lógott.

Anyám néhány percig az ajtó mögött állt, hallgatta a kinti zsivajt, sem nem szigorú, sem nem szomorú, de még csak ijedt sem volt az arca, inkább valami határozottság, tőle szokatlan keménység szikrázott fel a szemeiben. Kilépett az ajtón, és azt kérdezte: Maguk mit akarnak? Fölény és erő volt ebben a mondatban. A fegyveresek meghökkentek, elcsendesültek, és szinte egyszerre tört ki belőlük a kérdés: Itthon van a doktor úr? Elfelejtették, hogy a hivatalos titulus még ilyen esetben is az elvtárs. Anyám azt mondta, hogy az orvos elvtárs, az uram, tette hozzá, betegnél van. Nem tudni, mikor ér haza. Egyébként mi történt, nézett a múmiára. Baleseteztünk, nagyságos asszony, mondta a pufajkások szószólója, sürgős orvosi segítségre van szükségünk. Nagyon fontos elvtárs a sebesültünk, a hadbíró elvtárs. Érti, nagyságos asszony? Hát hogyne, felelt anyám, de mondtam már maguknak, hogy a doktor úr nincs itthon. Vigyék a sérültet Fehérvárra! Annyira határozottan, szinte kiabálva utasította el a fegyvereseket, hogy azok szó nélkül hátraarcot csináltak, ez egyébként elég bonyolult mutatvány volt a múmia alatt, és elvitték terhüket. Anyám becsukta az ajtót maga mögött, rám nézett, szemében már nem voltak ott azok a kegyetlen fények, mint az előbb, szomorú volt, és valamit mondott. Utólag úgy gondolom, hogy azt mondhatta, tudod, kisfiam, most megszegtem az eskümet. Anyám is orvos volt ugyanis, akinek esküje azt diktálta, hogy mindig mindenkin segíteni köteles. Lepsény környékén azokban a napokban két fekete Pobjeda autóval portyáztak a statáriális bíróságok emberei. Összefogdosták mindazokat, akik szerepet vállaltak az előző őszi forradalomban. Kit csak megvertek, de jó néhány embert kivégeztek. Általában már reggel be voltak rúgva, így hát nincs csodálkozni való azon, hogy azon az estén, amikor a sebesültet hozták, tökrészegen átszáguldva a falun, kiegyenesítettek egy kanyart, és nagy sebességgel egy villanypóznába rohantak autójukkal. Ekkor törte össze magát a hadbíró. Anyám mindezekről tudott. Úgy látta, esküszegése jogos. Aztán a csecsemő öcsém sírni kezdett, anyám fölvette, és valami Karádi Katalin dalt dúdolva ringatni kezdte.