És akkor 148. – Az Opel

Hűtőszekrények – ennek az időnek legjellemzőbb képe a Trabant tetőcsomagtartójára gumipókozott Gorenje, az autóban meg a valutakeret teljessé tétele érdekében a hátsó ülésen ott mosolygott a nagymama –, mikrohullámú sütők, televíziók, hi-fi tornyok és fagyasztóládák. Ez utóbbiak elszaporodása itthon aztán magával hozta az addig ismeretlen csomagolási formákat is. Például a vákuumfóliázást. Évekig nevettünk az apósom történetén, aki egy Parndorf melletti üzletben igyekezett elmagyarázni az eladónak, hogy mit is akar vásárolni. Vákuum, vákuum – ismételgette, és közben látványosan beszívta száján a levegőt. Néhány perc után kisziszegte magának az annyira áhított szerkezetet.

Egyre gyorsabban haladt a kiszuperált nyugati autók behozatala is. Elindultak a magyar Zsigulik és Dáciák Németországba, ott néhány hónap elteltével a piac is gyorsan igazodott a magyar igényekhez. Hatalmas használtautó-telepek épültek fel, főleg a nagyobb városok szélén. Én is kicsábultam ebben az ügyben Münchenbe. Kaptam kölcsön valamennyi német márkát, és a barátommal autóvásárlásra indultunk. A bajor fővárosban várt minket az akkoriban, többek között erre is rászakosodó egykori recski rab, Benkő Zoltán. Megkérdezte, mennyi pénzem van, néhányszor fölemelte a telefonkagylót, aztán intett, gyere rabló, kaptam néhány jó tippet. Egy látványosan lerobbant autótelepen az igen bőbeszédű, szintén magyar tulajdonos azonnal odavitt egy bordó Opel Kadetthez. Szemből nagyon tetszett, de amikor megkerültem, szembesültem a szomorú ténnyel, összetörték a hátulját. Hiányzó lökhárító, ablaktalan, összegyűrt ajtó, szomorú látvány volt. Beindította, hogy lássam és halljam, a dízelmotorja kifogástalan. Azt mondta az eladó, hogy nekem, Benkő Zoltánra tekintettel, sokkal olcsóbban adja, mint másnak. Pont annyit kért, amennyi a zsebemben volt. Nyilván vendéglátónk, az egykori recski rab tájékoztatta a rendelkezésemre álló keretről.

Jó lesz ez, meglátod, már csak egy ép hátsó ajtó kell, otthon meg majd összekalapálják neked a híresen jó magyar karosszérialakatosok – húzott magával Benkő Zoltán. Egy közeli bontóban volt is egy metálszürke ajtó, ott sokat alkudoztunk, a végén éppen annyiért hoztuk el, amennyi márka a zsebemben maradt. Másnap aztán küldöttségünk kettévált, a barátom hazaindult a saját autójával, én meg mögötte élveztem a szocialista autókhoz képest mennyei kényelemmel felszerelt Opelt. Hiába zúdult be a hideg a hátsó ablakkereten, meg zörgött onnan mindenféle alkatrész, boldog voltam. Végre van egy nyugati autóm.

Amikor három hónap múlva, a sokféle viszontagsággal járó karosszérialakatos és fényező munkálatok befejeztével beültem abba a szép, bordó Opel Kadettbe, egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy vajon megérte-e ez a bonyolult kaland. Suhantam a magyar tájban, örültem a majdnem új autómnak, és amikor másfél év múlva a motorja is felmondta a szolgálatot, átadtam a barátomnak, akitől kölcsön kaptam rá a pénzt. Neki még maradt annyi, amiből meg tudta javíttatni, és még évekig használta munkás autóként.

Azt azért megtanultam, hogy lehetőleg ne menjek Nyugat-Európába használt autót venni, meg bármennyire is szeretem bizonyos barátaimat, mint például a volt recski rabot, Benkő Zoltánt, az üzleti ügyekbe mégse vonjam be őket.