És akkor 147. – A fél Zsiguli

Minden korban előállnak az emlékmagyarázók, az emlékelméletek hívei, a foghatatlant mindenáron foghatóvá tenni akarók. Ha csak a legújabb korra pillantunk, látjuk azt a rengeteg, úgynevezett tudóst ott tolongani az eddig még soha el nem csípett emberi lélek mellett, és tetszetős elméleteket gyártani annak működéséről. Ahogy azt tette Freud Zsigmond vagy éppen a ma már ezerszámra az agyunkat értelmező szakemberek. Pszichológusok, pszichiáterek, a két szakma különös vegyítői, a kócsok. És természetesen az emberiség történetének kezdetétől fogva ott matatnak az egykori sámánok és mai utódaik mögött-mellett a művészek. Az írók, festők, szobrászok és muzsikusok. A tudománynál lényegesen közelebb tudnak ők férkőzni a lélekhez, mások lelkéhez, így némiképp hitelesebbnek minősíthetjük véleményüket az emberi emlékezetről.

Nagy kérdés, hogy ebben a mindenkori kavalkádban hová helyezzük a műszaki embereket. Akik például autókat terveztek. Egy gépnek, mondják, nincs, nem lehet lelke. Így hát a lélek röpítette emlékek sem költözhettek beléjük. A gépek képe azonban bárki emberben felidéződhet, és csillogó pirosan hozhatja elő emléküket.

Visszaröpítem magam fiatal felnőtt koromba, látom az autók iránti csodálatomat, és azt a hosszan tartó küzdelmet, amit a vezetésükhöz kellő jogosítvány megszerzése jelentett. Színtévesztő vagyok. Keverem a pirosat meg a zöldet. Az ezt megállapító, ha úgy tetszik, fogyatékosság pöttyös könyvében egyetlen betűt vagy számot sem tudtam az egyre türelmetlenebb orvosoknak bemondani. Végül a hetedik vizsgálaton beültettek egy nagy kukker elé, amiben egy félbevágott kör világított. Az egyik oldal piros, a másik zöld volt. Így mondták. Aztán arra kértek, hogy miután ők a szerkezet segítségével fokozatosan megváltoztatják az egyik oldal színét, mondjuk, a zöldet pirosba hajlítják, és szóljak, ha egyszínűnek látom a kört. Kis tétovázás után szóltam, most.

Az időhatározó szó, a nem teljesen reménytelen színtévesztés megállapítása végre jogosítványhoz juttatott. És jöttek az autók. Én meg mentem velük. A szocializmus utolsó évtizedében, az 1980-as években nem volt túl nagy a választék. Trabant, Wartburg, Polski Fiat, Skoda, Lada. Ezeknél jóval ritkábban suhant el a magyar utakon egy-két komolyabb, nyugati jármű, az Opelek, Volkswagenek, Citroenek meg még a többi csodaautó csak igen keveseknek jutott.

Az agyamba beberregő autós emlékek közül, sok-sok ilyen van, most a trabantosat és a zsigulisat húzom elő. Melocco Miklósnak Trabant kombija volt. Miskolcról jöttünk vele hazafelé, és a 3-as út gödöllői nagy lejtőjén nekilódultunk. Százzal zúdultunk lefelé, Melocco kapaszkodott a vékony bakelitkormányba. Előrehajolt, és azt kiabálta, bivalyerős ez az autó. Ezen aztán hazáig nevettünk.

Rendes ember volt az apósom. A hatvanas években befizetett egy autóra, várt öt évig, aztán elment érte a Merkur Vállalat telepére. Amikor átvette, befizetett a következőre, ami várhatóan szintén öt év múlva juthat el hozzá. Így pörgette meg az időt, az öt éveket maga előtt, az autók meg mindig rendben kifutották alatta magukat. Az utolsó szocialista autója egy Lada volt. Ezerkétszáz köbcentiméteres, gondosan karbantartott, fényesen pirosló Zsiguli. Amikor ez is teljesítette a rá szabott időt, és következett a már nem kommunista, bár színében szintén vörös indiai Maruti, az apósom úgy döntött, hogy a Zsigulit a lányainak adja. A sógornőmnek nem kellett, így ránk szállt. A fele. A másik felét kifizettük.

Nagy boldogsággal mentünk, mi úgy éreztük, hogy suhanunk, akár az a régi Trabant a gödöllői lejtőn. Megyünk az időben, még Rómáig is eljutunk. Akkoriban azt mondtam az apósomról, hogy olyan, mint egy király: Nekem adta a lányát, meg a fél Zsiguliját.