És akkor 146. – Kalapácsok

Legemlékezetesebb szögelési időszakom a házunk építésekor volt. Elszántan ütöttem be azt a több tízezer szöget a deszkákba, gerendákba, pallókba és padlókba, amikből végül összeállt a ház. A fiaimnak akkoriban csinos szerszámosládákat készítettem, bennük az alapvető eszközök: kalapács, harapófogó, csavarhúzó, néhány csavarkulcs, collstock és ácsceruza, kicsi fűrész. Valahogy maguktól jöttek aztán rá – nyilván engem lesve –, hogy miként is kell bánni a szerszámokkal. Erre akkor ébredtem rá, amikor egy több napig tartó falburkolási munka közben lenéztem a kertünk végén álló mogyoróbokrok közé. Kopácsolás hallatszott. Mit keres itt egy harkály, futott át az agyamon, komolyan olyan hangok kattogtak felém onnan, mintha egy termetes fadoktor dolgozott volna ott. Aztán kiderült, hogy a fiam szerkeszt ott egy különös alkalmatosságot, mindenféle hulladék fából, a maradék palaszögek felhasználásával egy furcsa építményt kalapált össze magának. Fakígyó, aminek billegő lábai voltak, eltérő méretű és színű fülei, hatalmas, a krokodiléra hasonló állkapcsai. Megdicsértem. Az a kis piros szerszámosládája ott lapult a bokor alatt, a gyerek büszkén mosolyogva kapta föl, a másik kezével fateremtményét maga után húzva indult el a kert másik sarkába. Öt éves lehetett akkor.

A kalapácsok iránti rajongásom azzal kezdődött, hogy kaptam néhány régi kalapácsfejet. Horváth Jenő hozta nekem Nápolyból. A fiatalember képzőművésznek készült a messzi városban, nénikéje még a második háború idején repült ki oda Magyarországról, és ment férjhez egy olasz emberhez. Jenő nála lakott. Nemigen voltak határozott elképzelései arról, hogy mit is fog csinálni művészként. Szobrász lesz, festő? Amíg ezen spekulált, úgynevezett objektek készítésével ütötte el az időt. Járkált a Nápoly környéki mezőkön, külvárosokban, sikátorokban, utak mellett, és amit érdekesnek látott, azt megtalálta. Köveket, lekerekített kavicsokat, tégladarabokat, mindenféle kidobott, ócska fémeszközt. Ezekből aztán műtárgyakat eszkábált, és nénikéje nagy csodálkozására kiállította a szobájában. Azt, mondjuk, Gizi néni sem nagyon értette, hogy mi is ezekben a művészet, de ráhagyta unokaöccsére.

Nápoly környékén jó sok kidobott kalapácsfej lehetett, vagy Jenő ezeket nem tudta beleszerkeszteni műalkotásaiba, így ajándékozta egyik hazalátogatásakor nekem. Száz, százötven éves darabok voltak, az egyiknek horgas, középen meghasított orra volt, ez a szöghúzásra szolgált, ütőfelülete négyszögletes. A másik a megszokott, lapos csőrű hasáb volt. Megtisztítottam őket, ez nagyrészt rozsdátlanítást és csiszolást jelentett, és szép fanyeleket készítettem hozzájuk-beléjük. Ezzel megalapoztam a kalapácsgyűjteményemet. Aztán az évek alatt egyre csak gyűltek ezek a szerszámok, egyre több barátom értesült gyűjtő szenvedélyemről, és csak hozták és hozták a régi kalapácsokat. Svédországból, Csehszlovákiából, Romániából és Ausztriából. A gyűjtemény talán legkülönlegesebb darabja Londonból származik. Megkértem az akkoriban a brit főváros és Zsámbék között a jobbkormányos, piros Skodájával ingázó, a faluban Angol Atillaként ismert barátomat, hogy ha ideje engedi, nézzen már nekem valami régi kalapácsot Londonban. Igencsak csodálkoztam, amikor letette a gyalupadomra azt a kecses, mahagóni nyelű kalapácsocskát, ami azóta is a kedvencem. Kiderült, hogy Atilla nem pazarolta az idejét keresgéléssel, bement egy belvárosi régiségboltba, és kért egy öreg kalapácsot. Az első, amit elé raktak igen megtetszett neki. Egy 18. század végi, fényesre kopott nyelű, bristoli hajóács kalapács volt. Ezt hozta diadalmas arccal haza nekem.

Mostanában már nem kalapálok. A szerszámok egy fatáblára drótozva lógnak a falon, ha ránézek erre a különös gyűjteményre, gyakran azon kapom magam, hogy szívesen visszamennék azokba az időkbe, amikor még olyan nagy kedvvel vertem be a szögeket velük a fába.