Hazatérnek vagy új célpontot keresnek a katonák?

Kutya-macska viszonyban van jelenleg Kuba és az Egyesült Államok. A kölcsönös baráti nyitásnak manapság csöppnyi az esélye - pláne, ha tudjuk, hogy Marco Rubio felmenői a szigetországból menekültek el, így kevés vonzalmat táplál a Castro-féle örökséget ápoló kommunista párttal szemben.

Kuba hadereje (Fuerzas Armadas Revolucionarias, azaz a Forradalmi fegyveres erők) papíron sem acélos, mindössze negyvenötezer emberből áll. Az érintettek bárminemű ellátása rengeteg kívánnivalót hagy maga után, a laktanyák és a körletek lerobbant állapotban leledzenek, a gépjárműállomány durván elöregedett s a fegyverzet is inkább az 1970-80-as esztendők színvonalát idézi föl a szemlélőben mint a modernitást. E mellett az üzemanyaghelyzet is aggasztó: hírszerzési információk alapján számos alakulat gyakorlatilag szinte csak gyalog, esetleg minimális motorizálással tudná elhagyni a bázisát.

A „mozgásszegény életforma" a páncéloscsapatokra vonatkozik leginkább: a szovjet T-sorozat legkorábbi (54, 55, 62) változatait ugyanis nem azért „szeretjük", mert takarékosak lennének. De a BTR-ek sem jobbak, lévén azok is inkább félszáz év fölött járnak. Ennek megfelelően pedig az önvédelmük sem sokat ér a XXI. században.

A légelhárítás dettó siralmas helyzetben tengődik. Elvileg valamivel több, mint száz vadászgép, három-négy tucat helikopter és egy csokorra való csapatszállító várja az indítási parancsot. Csakhogy ha közelebbről megkaparjuk a felszínt menten kiderül, a szóban forgó eszközök egytől-egyig szovjet/orosz eredetűek, melyeknek az alkatrészellátása minimum pocsék, s így a teljes hadrafoghatóság is inkább a mesék ködébe vész, mint a példaadó kategóriába sorolható. Az sem lendít Havanna szekerén, hogy a pilóták több évtizede nem képesek kirepülni a szabott óraszámukat.

A tengerészet nagyjában-egészében szintén ebben a cipőben jár, helyesebben fogalmazva csónakban evez.

A póriasság persze érthető, hiszen az állam nem éppen gazdagságáról híres, ami pedig van, azt a haderőn túl lévő dolgokra is vastagon szórni kell. A sorban egyből említhető a rendőrség, a határvédelem - no meg az alaposan kistafírozott belső biztonsági szolgálat, ami nélkül vélhetően már régen összeomlott volna a karibi kommunizmus.

Mindezen túl pedig - szintén a türelmes papíron - akad egymillió tartalékos is. itt azonban íziben fölvetődik egyrészt a „korfa", másrészt az elszántság kérdése. Kuba népességének nagyobb szelete mindennek nevezhető, csak igazán egészségesnek nem. Másrészt kérdés, hogy az a lakosság, amely napi szinten küzd a megélhetéséért, mennyire akarná életét áldozni azért - hogy utána tovább nyomoroghasson...