Fogynak Kuba lehetőségei

Ha kimerül a mobil, elővesszük a töltőt, a kábel egyik felét a telefonba, a másikat a konnektorba dugjuk – aztán ha jelez a szerkezet, készen is vagyunk. Kubában ez kissé máshogy néz ki manapság: ahhoz ugyanis, hogy ezt hétköznapi dolgot megugorjuk, akár kilométereket is utazni kell egy olyan ingatlanig, amelyet kimondottan az efféle hétköznapi feladatok ellátására szereltek fel. Az efféle pontokon általában a nap huszonnégy órájában van valamennyi energia – míg mondjuk ugyanez a fővárosról nem igazán mondható el. Havanna bizonyos részein nem ritkák a tizennyolc-húsz órás áramszünetek, míg egyes vidéki körzetek akár napokra is sötétbe borulhatnak.

Mivel a szigetország olajkészletei viszonylag alacsonyak, továbbá a kitermelésért és feldolgozásért felelős infrastruktúra is elavult, érthető, hogy önmagát legfeljebb negyven százalékban képes ellátni. (Az pedig külön nehézség, hogy a hírek szerint a szakszemélyzet szívesen csapolja le önös céljai érdekében az amúgy is szűkös készleteket.) A kutak java elapad, benzin és/vagy gázolaj vajmi ritkán érkezik – s ha mégis landol, akkor – szocializmus ide vagy oda – csakis kemény amerikai dollárért tud a polgár hozzáférni. Mindez persze vastagon megágyaz a korrupciónak – amit még az is súlyosbít, hogy bizonyos élelmiszertermelő vidékekről az üzemanyag eltűnése miatt egyszerűen nem lehet nagy tömegben és pláne gyorsan beszállítani az alapvető (esetleg romlandó) közszükségleti cikkeket a központokba.

Az pedig már szinte csak „mellékes”, hogy a Hormuzi-szoros lezárása miatt a műtrágya költsége is az egekbe szökött. S ahogy a termény sem ér be a fogyasztóhoz – úgy a kevés műtrágya sem talál utat a földekre. (Amelyek amúgy állami tulajdonban vannak, így a rajtuk folyó gazdálkodás sem az acélosságáról és költséghatékonyságáról ismert.)

Fontos megjegyezni, Kuba – ha ki ugyan nem is ürül – de népességét tekintve erősen megfogyatkozott. Alig pár esztendő alatt valamivel több, mint két millió fiatal ment (erősebb olvasatban: menekült) külföldre. A helyzet nem csekély mértékben emlékeztet az ukrán viszonyokra: aki kiszabadult a kommunista Castro-rezsim (a kényszersorozó Zelenszkij jegyezte „demokrácia”) ölelő karjai közül, annak esze ágában sincs kedve oda visszatérni. A lelépettek így vagy úgy, de egzisztenciát teremtettek maguknak, sokan párra is leltek – nincs okuk hazautazni az áramszünetes és hiánygazdálkodást folytató létező szocializmusba.

Természetesen tiszta tény, hogy a bevezetőben említett telefontöltés és szülés párhuzamba állítása kissé sarkos, ám ettől igaz, a kommunikáció nyögve-nyelőssége nagyobb tömegeket érint, mint az újszülöttek világra hozatala. Ha azonban az utóbbi felől közelítünk, akkor sem lesz vidámabb a kép. A kórházakban akkor lehet bármi érdemlegeset végezni, ha akad villany – márpedig, ha a hálózati betáplálás néma, akkor ott csak a generátorok segítenek. Ezekhez azonban jellemzően dízel kell, ami viszont durván hiánycikk. Olyannyira, hogy bizonyos hírek szerint az elzártabb vidéki kisvárosok egészségügyi intézményeibe egyszerűen nem éri meg napi szinten kivinni, lévén többe kerülne a fuvar, azaz a tankolás, mint ami hasznot így el lehet(ne) érni.

Ha pedig valaki komolyabban beteg lesz, akkor vagy önerőből bejut valami „jobb” kórházba – vagy ellátatlan marad. Nem véletlenül hangoztatja az ENSZ immár heti szinten, hogy a szigetországban egészségügyi vészhelyzet van.