Külföld
Sötétség és félelem Kubában
Amerikai öleléséből nehéz szabadulni
Kuba rendelkezik saját olajiparral, s bár a földben nyugvó 124 millió hordót kitevő készlet nem óriási, de nem is megvetendő. Ám a kitermelőkutak és a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúrák súlyosan elavultak, így naponta mindössze harmincezerre elegendő mennyiséget tudnak kiszivattyúzni a mélyből. (S a hírek szerint ebből is több megy „mellé" mint a tartályokba.) Mivel a napi fogyasztás meghaladja a 112 ezer hordót, könnyen kiszámolható, hogy a Nicolas Maduro bukásáig Venezuelából érkező napi harmincötezer hordó hozzáadása sem elégítette ki az igényeket. Amióta pedig az Egyesült Államok teljes körű embargót vont a sziget köré, a napi passzívum meghaladja a nyolcvanezret.
A nagyságrend értékeléséhez érdemes megjegyezni, az amerikai haderő eddig durván másfél tucat, a környező országokból, de főleg Mexikóból induló tankert állított meg, s ezzel megakadályozta, hogy azok elérjék a kubai partokat. De nem jártak jobban a más földrészről indult járatok sem: ezek manapság a Dominikai Köztársaságban ringanak a tengeren.
A Kubából érkező hírek között szinte heti rendszerességgel olvashatunk a vissza-visszatérő áramszünetekről. A kép értékeléséhez tudni kell, hogy a helyi erőművek többsége olajjal működik. Ennek fényében pedig érthető, ha a folyékony hajtóanyag csak itt-ott áll rendelkezésre, akkor annak nyomában a működés is hektikussá válik. A bajt csak fokozzák a rendre landoló hurrikánok, amelyek az állami tulajdonú és amúgy is eléggé gyatra állapotban lévő elosztórendszereket és távvezetékeket pusztítják tovább.
S ha ez nem lenne elegendő, az alkatrészek hiánya és karbantartás minősége is sok kívánnivalót hagy maga után.
Igaz, Kína az elmúlt években jelentős befektetéseket eszközölt a kommunista államban, de az általuk összehozott modern napelemparkok messze nem képesek fedezni a szükségleteket, arról nem is szólva, hogy az egyes létesítmények ugyan arra az életveszélyes és ócska villanyhálózatra kapcsolódnak, mint amelyhez az elavult erőművek is.
Az állam persze igyekszik az erőit fókuszálni, így a nagy nehezen lepárlott csekélyke dízelt és benzint a korházaknak, az állami intézményeknek és hadseregnek juttatják – a lakosság pedig maximum akkor kaphat belőle, ha némi összeköttetésekkel rendelkezik vagy megvesztegeti a megfelelő hivatalnokokat, esetleg amerikai dollárban fizet a kutaknál. Bonyolítja a helyzetet, hogy a szigetországban eleve kevés a modern jármű, így még a magas fogyasztás is a spórolás ellen hat.
S itt el is érkeztünk a fuvarozás gondjaihoz – azaz hiába akad az ország eldugottabb részein bizonyos terményekből felesleg, azt gyakorta szó szerint nincs mivel elvinni messzire. Tragikus, de a hírek szerint nagyjából olyan helyzet kezd kialakulni, mint a középkorban, ahol az határozta meg az ellátási körzeteket, hogy a parasztok mekkora utat tettek meg egy nap alatt, illetve maga a szóban forgó termény mennyi ideig bírta épen. A vékonyan szivárgó információk ellenére is közismert, hogy bizonyos körzetekben jelentős anomáliák tapasztalhatók, amit a lakosság egyre kevéssé tolerál. Ennek jele volt a múlt heti komolyabb tüntetés, ahol végül a kommunista párt helyi székházát is fölgyújtották az elkeseredett polgárok.
A korábban említett kórházakat „természetesen" nem csak az áram- és üzemanyag, hanem a gyógyszerhiány is sújtja. Gyakorta a legalapvetőbbnek tekinthető szerek sincsenek meg, sőt, egyes kósza hírek szerint vidéken a komolyabb beavatkozásokra pedig maximum akkor kerülhet sor, ha a beteg képes beszerezni egyes anyagokat. A közállapotok az általánosan ismert karibi nívót is kezdik alulmúlni.
S erre rakódott rá a térséget letaroló három járvány, a Dengue- és az Oropouche-láz valamint a chikungunya. Egyiket sem kívánná az ember semelyik ellenségének – egyben meg végképp pusztítóak.
Az Egyesült Államok természetesen kivár, s bár a kubai vezetés rendre hangoztatja, kész tárgyalni Washingtonnal, Donald Trump nem mutat hajlandóságot a megegyezésre. A képletből pedig nem lehet kihagyni, hogy Marco Rubio külügyminiszter maga is kubai menekültek gyermekeként született. Érthető tehát, hogy az egyik legelszántabb híve a Havanna elleni szankciók fenntartásának és a mielőbbi rezsimváltásnak. E nézetét amúgy teljesen nyíltan felvállalta legutóbbi szenátusi meghallgatásán is.
