Az Országgyűlés Unger Anna politológust választotta a példátlan hatalmú Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal elnökévé. Sokan azt kérdezik, miért nem gyakorló korrupcióellenes jogász vagy nemzetközi vagyonkutató kapta a tisztséget. A törvény szövegéből azonban mást olvashatunk ki. Az elnök elsődleges feladata nem a kihallgatás és a vádemelés, hanem egy új intézmény stratégiájának, szervezetének és függetlenségének megteremtése. Erre Unger Anna meglepően alkalmas választás lehet.
A Markó utcában hamarosan különös szomszédság alakul ki. A Kúria kiköltöző épületébe beköltözik a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH), közvetlenül a Legfőbb Ügyészség mellé. A két intézményt néhány méter, közjogilag azonban egy egész korszak választja majd el egymástól.
Az Országgyűlés ma 137 igen és 7 nem szavazattal, egy tartózkodás mellett választotta meg Unger Anna Rózát az NVVH elnökévé. A tisztséget szeptember 1-jétől, hat éven keresztül töltheti be, és nem választható újra. A hivatal nyomozati elnökhelyettese Tasnádi Katalin, a Központi Nyomozó Főügyészség ügyésze lett. Három további elnökhelyettest, a közpénzügyi, a vádemelési és a fellebbviteli terület vezetőjét még meg kell találni.
Unger megválasztása nem aratott osztatlan sikert még az új kormány támogatóinak körében sem.
A parlamenti bizottságban Melléthei-Barna Márton tiszás képviselő nemmel szavazott, miközben Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója mögött látványos társadalmi támogatás alakult ki. Hadházy Ákos szerint Ligeti szakmai múltja közvetlenebbül kapcsolódik a korrupció elleni küzdelemhez, a kiválasztás pontozásának nyilvánosságát pedig adatigényléssel próbálja kikényszeríteni.
Ezek jogos kérdések. De a vita jelentős része rossz kiindulópontból vizsgálja Unger alkalmasságát.
A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal elnöke ugyanis nem Magyarország főnyomozója lesz.
Mit kell valójában csinálnia az elnöknek?
Az NVVH-ról szóló törvény pontosan elkülöníti az elnök és a szakmai elnökhelyettesek szerepét. Az elnök felel a hivatal törvényes, független, szakszerű és hatékony működéséért. Ő vezeti a munkaszervezetet, alakítja ki a szervezeti és működési szabályokat, meghatározza az alaplétszámot, gyakorolja a munkáltatói jogokat, kialakítja az illetménypolitikát, és mindenekelőtt stratégiai, valamint tervezési feladatokat lát el.
A nyomozás, a vádemelés és a jogorvoslat szakmai irányítását ezzel szemben külön elnökhelyettesek végzik, akik saját feladatkörükben önállóan járhatnak el. A büntetőeljárási cselekményeket ráadásul csak megfelelő jogállású ügyészek, pénzügyi nyomozók és rendvédelmi szakemberek végezhetik.
A törvény tehát tudatosan nem írta elő, hogy az elnöknek gyakorló ügyésznek vagy büntetőjogásznak kell lennie. Politológus, közgazdász, közigazgatási vagy más társadalomtudományi szakember is megválasztható, ha rendelkezik a szükséges tudományos fokozattal és szakmai gyakorlattal.
Ez nem formai engedmény. Az elnöki posztot szervezetépítő, stratégiai vezetői tisztségnek tervezték.
Ebből a nézőpontból Unger Anna kiválasztása már korántsem tűnik annyira meghökkentőnek. Nem azért választották meg, mert jobban tud kihallgatni egy gyanúsítottat, mint egy ügyész, vagy gyorsabban talál meg egy offshore céget, mint egy vagyonkutató. Azért lehet alkalmas, mert képes rendszerként értelmezni azt, amit a hivatalnak fel kell tárnia.
Unger erőssége, hogy látja a rendszert az ügyek mögött
Unger Anna 2003-ban szerzett politológusdiplomát az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, doktori fokozatát 2018-ban politikatudományból kapta meg. 2009 óta oktat az egyetemen, jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Karának docense. Kutatási területe a demokratikus és nem demokratikus rendszerek összehasonlítása, a választások működése, az autokratizáció, a demokratikus átmenet és az Európai Unió intézményrendszere.
Saját elmondása szerint több mint egy évtizede foglalkozik korrupcióval, párt- és kampányfinanszírozással. A meghallgatásán azt hangsúlyozta, hogy Magyarországon nem elszigetelt vesztegetési ügyek sorozata alakult ki, hanem a politikai hatalmat, az állami intézményeket és a kedvezményezett gazdasági szereplőket összekapcsoló rendszer.
Ez a megközelítés kifejezetten hasznos lehet egy olyan hivatal élén, amelynek nem csupán feljelentéseket kell továbbítania. Az NVVH feladata a szerződéses láncolatok, pénzmozgások, tényleges tulajdonosi kapcsolatok, koncessziók, közbeszerzések, alapítványok és állami vállalatok közötti összefüggések feltárása.
Ha minden ügyet külön dossziéként kezelnek, könnyen elveszhet, maga a lényeg. Lehet, hogy tíz különböző közbeszerzés jogilag tíz különálló történet, miközben ugyanaz a döntési mechanizmus, közvetítői kör vagy finanszírozási módszer jelenik meg mögöttük.
A politológus itt olyasmit tehet hozzá a büntetőjogász tudásához, amit a nyomozati akta önmagában nem mindig mutat meg, valójában felismerheti az állami működésben ismétlődő hatalmi mintázatot.
Ettől még a bűnösséget minden ügyben bizonyítani kell. A rendszerkritika nem helyettesítheti a tényállást, a politikai elemzés pedig nem válhat vádirattá. De abban segíthet, hogy a hivatal ne csak a közpénzvesztés egyes végpontjait találja meg, hanem azt is, hogyan lehetett a pénzt újra és újra ugyanazon állami réseken keresztül magánérdekké alakítani.
„Pofára nem vizsgálunk”
Unger programjának egyik legerősebb eleme a nyilvános közvagyonvédelmi kockázatértékelési módszertan ígérete. Ezt jogászokkal, adatelemzőkkel, korrupciókutatókkal és társadalomtudósokkal közösen dolgoztatná ki.
Ez első hallásra technikai részletnek tűnik. Valójában az NVVH politikai túlélésének egyik legfontosabb feltétele.
A hivatal hatásköre annyira széles, hogy képtelen lesz minden gyanús szerződést, támogatást és közbeszerzést egyszerre megvizsgálni. Valakinek sorrendet kell felállítania. Márpedig abban a pillanatban, amikor egy intézmény kiválasztja, melyik ügyet veszi elő, és melyiket hagyja későbbre, megjelenik a politikai elfogultság vádja.
Unger válasza erre az, hogy ne név, pártállás vagy közösségi médiában mért felháborodás alapján induljon vizsgálat. Előre rögzített mutatók jelezzék a kockázatot. A túlárazás mértéke, a verseny hiánya, a tulajdonosi lánc átláthatatlansága, a közbeszerzési függőség, a rendkívüli szerződésmódosítások vagy az állami döntés és a magánvagyon gyarapodása közötti kapcsolatot vizsgálja.
Ahogy a meghallgatásán fogalmazott: „pofára nem vizsgálunk”.
Ez különösen fontos lesz akkor, amikor először nem egy korábbi fideszes döntés, hanem a Tisza-kormány valamely szerződése kerül a hivatal látókörébe. Az NVVH függetlenségének valódi próbája nem az lesz, hogy mennyire kemény az előző rendszer embereivel. Hanem az, hogy ugyanazt a kockázati jelzést ugyanúgy kezeli-e akkor is, ha az a jelenlegi hatalom számára kellemetlen.
A türelem nem felmentés
Unger legtöbbet bírált kijelentése szerint „badarság” azt gondolni, hogy a hivatal első hatéves ciklusa alatt valamennyi nagy ügyben jogerős ítélet születhet. A mondat politikailag valóban szerencsétlenül hangzott egy olyan választói közegben, amely gyors vagyonvisszaszerzést és látványos elszámoltatást vár.
Tartalmilag azonban jóval védhetőbb, mint ahogyan elsőre tűnik.
Az NVVH elnöke nem utasíthatja a bíróságokat gyorsabb ítélethozatalra. Nem rövidítheti le a bizonyítási eljárást, nem korlátozhatja a védelem jogait, és nem írhatja elő, mikor legyen jogerős döntés. Egy több országon, céghálón és tulajdonosi láncolaton átvezető vagyonügy feltárása évekig tarthat.
A Quaestor-ügyben nyolc év kellett az elsőfokú ítélethez. A Schadl–Völner-ügyben közel öt évvel Schadl György őrizetbe vétele után sem született elsőfokú döntés. Ezek nem a kívánatos tempó példái, de figyelmeztetnek arra, milyen könnyű politikai határidőt ígérni olyasmire, ami nem kizárólag a hivatalon múlik.
Unger célkitűzése az, hogy hat év alatt a nagy ügyeket az „utolsó szögig” feltárják, a felelősök pedig legalább a bíróság elé kerüljenek. Ez nem kevés, feltéve, hogy közben a vagyont időben befagyasztják, biztosítják és nem hagyják újabb cégeken vagy országokon keresztül eltűnni.
A hivatal eredményességét ezért nem kizárólag a jogerős ítéletek számával kell majd mérni. Ugyanilyen fontos lesz:
mennyi vagyont azonosított és biztosított;
hány ügyben akadályozta meg a további vagyonvesztést;
hány vádemelésig jutott el;
mekkora összeg került ténylegesen vissza az államhoz;
milyen jogszabályi réseket zártak be a feltárt tapasztalatok alapján.
A gyors ítélet látványos. A visszahozott vagyon hasznos.
Nem egyszemélyes hivatal épül
Unger Anna alkalmasságának legfontosabb kérdése nem az, tud-e mindent a vagyonkutatásról. Nyilvánvalóan nem tud. A döntő az lesz, felismeri-e, milyen tudás hiányzik belőle, és képes-e azt maga köré szervezni.
Ebből a szempontból jó jel, hogy megválasztása előtt nyilvánosan együttműködésre hívta Ligeti Miklóst. A Transparency International Magyarország szintén közölte, hogy szakmai támogatást nyújt az új hivatal működéséhez.
Ligeti jogi és korrupcióellenes tapasztalata, Sárvári Nicholas nemzetközi vagyonkutatási gyakorlata, Jancsics Dávid korrupciókutatói tudása és Tasnádi Katalin ügyészi tapasztalata együtt sokkal erősebb szakmai alapot adhatna, mint bármelyikük önmagában.
Az intézményalapító vezető legfontosabb tulajdonsága nem az, hogy minden munkatársánál többet tudjon. Hanem az, hogy olyan embereket merjen felvenni, akik egy-egy területen többet tudnak nála.
Unger számára ez lesz az első nagy vizsga. Három kulcsfontosságú elnökhelyettesi poszt továbbra is betöltetlen, miközben a hivatalnak néhány napon belül meg kell kezdenie működését. Ha a hiányzó tisztségekre ismert szakmai tekintéllyel rendelkező, erős és önálló embereket választanak, az intézmény hitelessége gyorsan növekedhet. Ha engedelmes végrehajtók érkeznek, a jó stratégia is papíron marad.
Miért mégis Unger Anna?
A Magyar Hírlap korábbi elemzésének személyi jóslatát ugyan elvitte a politikai változások szele, a mélyebb megállapítás azonban telibe talált. Egy héttel ezelőtt ezt írtuk: „Unger vezetése alatt feltehetően nagyobb hangsúlyt kapna az ügykiválasztás nyilvános módszertana, a parlamenti beszámoltathatóság, a civil kontroll, a politikafinanszírozás és a hivatal demokratikus legitimitása.” Unger a meghallgatásán lényegében ugyanezt a programot hirdette meg a nyilvános kockázatértékelési rendszerrel és a „pofára nem vizsgálunk” elvével.
Sőt, azt is előre jeleztük, hogy „kivételesen erős jogász és nyomozó helyettesekre volna szüksége”.
Mára Tasnádi Katalin személyében megkapta az első ügyészi támaszt, három további kulcspozíció betöltése azonban még hátravan. A Magyar Hírlap kristálygömbje tehát Sárvári Nicholasnál kissé bepárásodott, az intézmény karakterét viszont meglehetősen pontosan mutatta.
Hivatalos indoklás híján csak politikai értelmezés adható arra, miért Unger győzött. Sárvári megválasztása óhatatlanul felerősítette volna az előre kiválasztott bizalmi emberről szóló gyanút, hiszen őt a Tisza-frakció külön úton emelte be a szakmai pontozás továbbjutói közé. Ligeti Miklós a legkézenfekvőbb korrupcióellenes jelölt volt, ám programja elsősorban az egyes ügyek jogilag támadhatatlan végigvitelére épült.
Unger ezzel szemben az elnöki tisztség törvényben kijelölt stratégiai szerepéhez kínált átfogóbb koncepciót. Nemcsak ügyeket, hanem a közvagyon eltűnését lehetővé tevő rendszert akarja feltárni, miközben előre rögzített módszertannal korlátozná saját hivatalának hatalmát.
Így olyan köztes választássá válhatott, aki nem a Tisza nyílt bizalmi jelöltje, mégis képes képviselni a rendszerváltás politikai értelmezését és közben maga mellé hívhatja Ligeti, Sárvári és más szakemberek gyakorlati tudását.
Melléthei-Barna Márton nem szavazata azt bizonyítja, hogy Unger nem volt a Tiszán belül mindenki választása. Azt azonban nem tudjuk, kit támogatott volna helyette. Egy lehetséges olvasat szerint a különvélemény a gyors, ügyközpontú elszámoltatás és a lassabb, intézményépítő megközelítés közötti valódi vitát jelezte. Ha így van, akkor nem személyes repedés, hanem a hivatal jövőjéről szóló fontos nézetkülönbség jelent meg a kormánypártban. Ungernek most az eredményeivel kell bebizonyítania, hogy az önkorlátozás nem lassúságot, a rendszerszemlélet pedig nem történelmi esszék gyártását jelenti.
Amiben valószínűleg fejlődnie kell
Unger Anna eddigi életpályája elsősorban tudományos, oktatói és elemzői pálya. Az ELTE szenátusának tagjaként szerzett testületi tapasztalatot, de nyilvánosan nem látható olyan korábbi munkája, amelyben egy több mint százfős, nyomozókból, ügyészekből, adatelemzőkből, közbeszerzési szakértőkből és nemzetközi vagyonkutatókból álló szervezetet irányított volna.
Ez nem kizáró ok, de valódi kockázat.
Az NVVH-ban nem elegendő felismerni a rendszert. Határidőket, ügyterhelést, adatbiztonságot, költségvetést és munkamegosztást is kell szervezni. Meg kell akadályozni a kiszivárogtatást, el kell viselni a politikai támadásokat, és közben biztosítani kell, hogy a hivatal munkatársai ne a sajtónak, a kormánynak vagy személyesen az elnöknek akarjanak bizonyítani, hanem a bíróság előtt megálló ügyeket építsenek.
Unger nyers, olykor túl éles kommunikációján is finomítania kell. A „nem vagyok kedves” mondat egy meghallgatáson erőt sugározhat, egy országos hatóság élén azonban nem személyes keménységre, hanem kiszámítható intézményi következetességre lesz szükség. A hivatalnak nem félelmetesnek, hanem megkerülhetetlenül szakszerűnek kell lennie.
A történelmi igazságtétel gondolatával is óvatosan kell bánnia. Az NVVH nem történelmi emlékezetbizottság és nem politikai erkölcsbíróság. Feladata a jogellenesen elvesztett közvagyon feltárása, biztosítása és visszaszerzése. A rendszer leírása segítheti a nyomozást, de a politikai korszak minősítése soha nem helyettesítheti az egyéni felelősség bizonyítását.
A kiválasztás árnyékát neki kell eloszlatnia
Unger nem felelős a kiválasztási eljárás minden hibájáért. A részletes pontozási eredmények és a pályázatok összevetése azonban nem vált kellően átláthatóvá, a bizottság pedig nem indokolta meg érdemben, miért őt részesítette előnyben a közvetlenebb korrupcióellenes tapasztalattal rendelkező Ligeti Miklóssal szemben. A Magyar Hírlap már a jelöléskor rámutatott a Tiszán belüli ellentmondásokra és Melléthei-Barna Márton különvéleményére.
Az új elnök ezt a bizalmi hiányt nem magyarázatokkal, hanem saját működésével csökkentheti.
Nyilvánosságra hozhatja elnöki programját, az álláspályázatokat, a kockázatértékelés módszertanát, a szervezet felépítését és az első év mérhető céljait. Rendszeresen beszámolhat arról, hány ügy érkezett, milyen szempontok alapján döntöttek a vizsgálatról, mennyi vagyont biztosítottak és hány esetet utasítottak el.
Természetesen nem lehet minden folyamatban lévő nyomozási adat nyilvános. De a titkos ügy és a titkos működés nem ugyanaz.
Európa is figyelni fog
Széles nemzetközi visszhang egyelőre nem alakult ki, bár az Euronews angol kiadása már beszámolt Unger megválasztásáról. Az európai érdeklődés várhatóan nem a személyes politikai vitára, hanem az NVVH tényleges függetlenségére és eredményességére összpontosul majd.
Magyarország augusztusban csatlakozott az Európai Ügyészséghez, az uniós vagyonvisszaszerzési irányelvet pedig november 23-ig kell teljesen átültetni. A jogszabály gyors együttműködést vár el a nemzeti vagyonvisszaszerzési hivatalok között, különösen a határokon átnyúló vagyonfelderítésnél.
A külföldre került vagyon nem várja meg, amíg Budapest elkészíti a szervezeti ábrát. Az NVVH-nak kapcsolatot kell építenie az Európai Ügyészséggel, az Eurojusttal, az Europollal és a CARIN vagyonvisszaszerzési hálózattal. Ehhez nemcsak jogi tudás, hanem nyelvismeret, személyes szakmai bizalom és gyors adatcsere szükséges.
Unger nemzetközi és uniós intézményi tájékozottsága ezen a területen előny lehet. Az operatív kapcsolatokat azonban tapasztalt vagyonkutatóknak és ügyészeknek kell működtetniük.
Az első száz nap mércéje
Unger Anna első száz napjában még nem jogerős ítéleteket kell keresni. Sokkal beszédesebb lesz, hogy:
kiket választ maga mellé;
nyilvános lesz-e az ügykiválasztás módszertana;
feláll-e a szükséges pénzügyi és informatikai háttér;
megkezdődik-e a nagy állami szerződések és koncessziók felmérése;
létrejönnek-e a nemzetközi együttműködési csatornák;
képes-e ellenállni a politikai eredménykényszernek;
ugyanazzal a mércével vizsgálja-e a régi és az új hatalom ügyeit.
Unger Anna megválasztása önmagában sem siker, sem kudarc. De életpályája alapján több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyre egy új intézmény alapításakor szükség lehet, képes rendszerben gondolkodik, érti az autokratikus hatalom működését, jelentőséget tulajdonít a nyilvános módszertannak és nem ígér olyan ítéleteket, amelyek meghozatala nem az ő hatásköre.
A hiányosságai is világosak. Nincs mögötte több évtizedes nyomozói vagy vagyonfelderítési gyakorlat és még bizonyítania kell, hogy egyetemi tekintélyét képes nagy szervezet vezetésévé alakítani.
A megoldás nem az, hogy nyomozót próbáljon játszani. Hanem az, hogy a legjobb nyomozókat, ügyészeket, jogászokat, adatelemzőket és vagyonkutatókat ültesse egy asztalhoz, majd megvédje őket minden politikai beavatkozástól.
Ha olyan emberekkel veszi körül magát, akik megmondják neki azt is, amiben téved, Unger Anna erős elnöke lehet az NVVH-nak. Ha csupán tisztelőket gyűjt maga mellé, a hivatalból könnyen történelmi magyarázóközpont lesz.
A közvagyon visszaszerzéséhez azonban nem elég elmesélni, hogyan tűnt el a pénz. Vissza is kell hozni.
