Van az a pillanat, amikor a közpénz már nem számviteli kérdés, hanem nemzeti önbecsülés szerves részévé válik. Amikor a választó nem újabb magyarázatot akar, hanem választ arra, hogy mi lett a kastélyokkal, alapítványokkal, koncessziókkal, túlárazott szerződésekkel, hitelekkel, kommunikációs milliárdokkal és a hatalom köré nőtt magánvagyonokkal.
A Tisza-kormány most erre a társadalmi indulatra adott intézményi választ: az Országgyűlés elfogadta a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalról (NVVH) szóló törvényt.
Ez önmagában politikai földrengés.
Nem azért, mert Magyarországon eddig nem voltak ellenőrző, nyomozó, ügyészi, számvevőszéki vagy vagyon-visszaszerzési eszközök. Hanem azért, mert most egy olyan hibrid közjogi intézmény jön létre, amely közvagyonvédelmi, közigazgatási, nyomozati, vádképviseleti és polgári jogi igényérvényesítési jogosítványokat is kap. A szabályok értelmében a hivatal a kormánytól függetlenül működne, csak az Országgyűlésnek tartozik beszámolási kötelezettséggel, vezetője és elnökhelyettesei mentelmi joggal, különleges rendőri védelemmel rendelkeznének. A hivatal bankszámlákba, nyilvántartásokba, iratokba is betekinthet és elnökét, elnökhelyetteseit a hatálybalépés után harminc napon belül választja meg a parlament.
A Tisza nem csupán politikai kampányt folytat az elszámoltatásról, hanem állami szervet épít hozzá.
A kérdés az, hogy milyen államot épít vele.
A kormányzati indoklás szerint az elmúlt két évtizedben akár harmincezer milliárd forintnyi közvagyon vándorolhatott jogtalanul magánzsebekbe, de hallhattunk ötvenezer milliárdról is. Ez bizony brutális állítás, amelyet egyes ügyekben bizonyítani kell majd, de politikai súlya így is óriási. Magyar Péter korábban arról beszélt, hogy a hivatal a jogalap nélküli gazdagodást is vizsgálni fogja, a kormány pedig az „eltűnt milliárdok” felkutatásáról, a felelősök beazonosításáról, a jogtalanul szerzett vagyonok visszavételéről és a jövőbeli visszaélések megelőzéséről beszél. Ez a nyelvezet mindenki számára érthető.
Mert ne kerteljünk. Az Orbán-rendszer tizenhat éve alatt olyan vagyonosodási, közbeszerzési, alapítványi, médiapiaci, energetikai, ingatlan- és koncessziós világ épült ki, amelyet még a legjóindulatúbb szemlélő sem nevezhetett egészséges polgári kapitalizmusnak. Az ország jelentős része úgy érezte, hogy a siker nem teljesítményből, hanem udvari lojalitásból eredeztethető, a gazdaság egyes részei nem piacot, hanem kegyrendszert működtetnek, az állam pedig nem bíró, hanem részrehajló patrónus. A Tisza áprilisi kétharmada ebből a szempontból nem egyszerű választási eredmény volt, hanem társadalmi felhatalmazás a fiókok és szekrények kinyitására.
Csakhogy a fiókok kinyitása és a politikai bosszú intézményesítése között vékony, de létfontosságú határ húzódik. A jogállam nem attól jogállam, hogy jó célra használják a hatalmat. Attól jogállam, hogy a hatalom jó cél esetén sem enged meg magának mindent.
Ezért az NVVH a Tisza első nagy erkölcsi próbája. Nem az a próba, hogy mer-e kemény lenni. A kétharmados Tisza mer. Nem az a próba, hogy talál-e gyanús ügyeket. Valószínűleg talál. Nem az a próba, hogy a társadalom jelentős része tapsol-e az elszámoltatásnak. Tapsolni fog. A valódi próba az, hogy a hivatal képes lesz-e úgy visszaszerezni jogtalanul megszerzett vagyont, hogy közben ne váljon a mindenkori politikai többség vasöklévé.
Ezt a döntést a Tisza egyik fő választási ígéretének teljesítéseként keretezte. A magyar közjogi rendszerben korábban nem ismert, sokfunkciós intézmény lesz az NVVH.
A kormányzati kommunikáció demokratikus újjáépítésről beszél. A jobboldali, illetve kormánykritikus olvasóban azonban okkal merül fel a kérdés, ha egyetlen hivatal egyszerre kutat, vizsgál, kezdeményez, igényt érvényesít, és politikai értelemben a rendszerváltás emblémájává válik, akkor ki fogja visszafogni, ha esetleg téved? Ezt a hivatalt is emberek vezetik majd.
Ez nem akadékoskodás. Ez az államépítés legfontosabb kérdése.
A közvagyon visszaszerzése nem lehet közjogi western. Nem működhet úgy, hogy jön az új seriff, belép a szalonba, és előbb lő, aztán olvassa fel a törvényt. Egy demokratikus államban az elszámoltatásnak rendje van. Világos hatáskörök, bírói kontroll, jogorvoslat, adatvédelmi korlátok, átlátható ügykiválasztás, politikailag semleges eljárási szabályok, éves nyilvános beszámoló, parlamenti ellenőrzés, ellenzéki betekintés és szakmai audit kell hozzá. Ha ezek erősek, az NVVH valóban lehet a közvagyon védelmének új intézménye. Ha gyengék, akkor ugyanaz történik, amit a Tisza lebontani ígért és a jogból eszköz lesz, az államból pedig fegyver.
A Fidesz most természetesen politikai üldöztetést emleget. Ebben van taktika, önvédelem és képmutatás is. Egy tizenhat évig kétharmados hatalommal kormányzó párt nehezen játszhatja el hitelesen, hogy most is csak ártatlan polgári társaság ül a vádlottak padjára várva. De ettől még nem válik értelmetlenné minden aggálya. A rossz múlt nem fosztja meg a régi kormányoldalt attól a jogtól, hogy jogállami garanciákat kérjen. Sőt, éppen az volna a polgári fordulat jele, ha a Tisza nem azzal válaszolna, hogy „ti is ezt csináltátok”, hanem azzal, hogy „mi ezért csináljuk másképp”.
A „másképp” szó itt nem egy nyelvi fordulat, hanem alkotmányos tartalom. Másképp jelentheti azt, hogy a hivatal nem kap biankó csekket. Másképp jelentheti azt is, hogy nem pártpolitikai kommunikáció dönti el, melyik ügyből lesz eljárás. Másképp jelentheti azt, hogy nem a miniszterelnöki Facebook-poszt teremti meg az ítélet alapjait. Másképp jelentheti azt is, hogy a vagyonvisszaszerzés nemcsak a régi elit ellen irányul, hanem olyan általános szabályrendszert hoz létre, amely húsz (vagy kettő) év múlva a Tisza embereit is ugyanúgy eléri, ha visszaélnek a közbizalommal.
Ez volna az igazi rendszerváltás.
Mert Magyarország nem egyszerűen azért fáradt bele a régi rendszerbe, mert rossz neveket látott a cégiratokban. Hanem azért, mert a közvagyon sorsa túl gyakran tűnt magánéletrajzok mellékletének. Az emberek nem azt akarják, hogy a NER-világ helyére Tisza-világ költözzön. Nem új udvart akarnak, hanem udvar nélküli államot. Nem azt, hogy a régi kegyenceket új kegyencek váltsák fel, hanem hogy végre ne a kegy legyen a magyar gazdasági élet egyik legfontosabb valutája.
Az NVVH ezért lehet történelmi jelentőségű intézmény. De csak akkor, ha a kormány nem hatalmi kalapácsként, hanem alkotmányos szerszámként használja. A kalapács mindent szögnek lát. Az államépítés viszont finomabb munka. Van, ahol vágni kell, van, ahol mérni, van, ahol bontani, van, ahol alátámasztani és van, ahol a politikai indulat ellenére várni a bizonyítékra. A közvagyon-védelem nem indulhat abból, hogy minden vagyon bűnös, amely a régi hatalom közelében keletkezett. De abból sem indulhat ki, hogy minden szerződés tiszta, amelyet pecséttel és kormányzati mosoly mellett írtak alá.
A jogállami vagyonvisszaszerzésnek három ellensége van. Az első a felejtés. Ez azt mondja, ne bolygassuk a múltat, mert mindenki úgyis sáros, az ország menjen tovább. Ez cinizmus, és a közbizalom halála. A második a bosszú. Ez azt mondja, a múlt bűnös, tehát az eljárás csak formaság. Ez igazságszolgáltatás helyett politikai „büntetőszínház”. A harmadik a képmutatás. Ez azt mondja, mindenki más korrupt volt, csak mi vagyunk a tisztaság új letéteményesei. Ez a legveszélyesebb, mert erkölcsi nyelven beszél, miközben hatalmi logikával dolgozik.
A Tiszának mindháromtól távol kell tartania magát. Ha elengedi a múltat, elárulja a felhatalmazását. Ha bosszút áll, elárulja a jogállamot. Ha önmagát kivételnek tekinti, elárulja a polgári állam ígéretét.
Az NVVH elfogadása tehát nem a történet vége, hanem az első fejezete. Most jön a vezetők kiválasztása, a belső szabályok, az első ügyek, az első adatbekérések, az első konfliktusok, az első bírósági próbák. Most derül ki, hogy a hivatal szakmai intézmény lesz-e vagy politikai jelkép. Hogy az eljárásrend erősebb lesz-e a sajtótájékoztatónál. Hogy a bizonyítás fontosabb lesz-e a tapsnál. Hogy a Tisza képes-e megérteni, a kétharmados felhatalmazás nem arra való, hogy gyorsabban kerülje meg a korlátokat, hanem arra, hogy végre komoly korlátokat építsen.
A Magyar Hírlap olvasója ebben az ügyben joggal érezhet kettőséget. Örülhet annak, hogy a közvagyon elvesztése, a jogellenes gazdagodás és a hatalmi klientúra kérdése nem marad következmények nélkül. De ugyanilyen joggal kérdezheti, hogy ki védi meg a polgárt, a vállalkozót, az intézményt, sőt akár a politikai ellenfelet is attól, hogy egy túl erős hivatal tévedésből, buzgalomból vagy megrendelésre darálja be. A jogállam nem a gyanúsítottaknak adott ajándék. A jogállam a tisztességes társadalom önvédelme a hatalom túlkapásaival szemben.
A jogos elszámoltatás pillanata valóban eljött. De a jogos elszámoltatás nem lehet korlátlan elszámoltatás. A Tisza akkor bizonyítja, hogy nem csupán leváltotta az Orbán-rendszert, hanem meghaladja azt, ha az NVVH nem a politikai akarat meghosszabbított keze lesz, hanem egy olyan intézmény, amely a közvagyont védi, a bizonyítékot tiszteli, a bíróságot komolyan veszi, és a saját oldalának is üzeni, hogy aki a közpénzhez nyúl, annak nem pártja, hanem felelőssége van.
Ha így lesz, a hivatal a magyar közélet egyik legfontosabb megtisztító intézménye lehet. Ha nem, akkor csak újabb bizonyíték lesz arra, hogy Magyarországon minden rendszerváltás azzal indul, hogy végre rendet teszünk és túl gyakran azzal végződik, hogy megint valaki velünk tesz rendet.
