,,Egyetlen szó, és mégis annyi mindent magában foglal! Ma van a születésnapom. Azonban az élet úgy hozta, hogy időközben lett egy második is. Hosszú utat tettem meg az elmúlt bő két évben. 2024-ben a párizsi olimpia számomra egy jelkép volt, emlékeztetett arra, hogy milyen is olimpikonként készülni és küzdeni egy nagy megmérettetésre. 2024-ben képzeletben újra fejest ugrottam a mélyvízbe. Ez a küzdelem ezúttal más volt, mint az eddigiek, az egyetlen versenytársamat úgy hívták: rosszindulatú daganat, az aranyérem pedig maga az élet volt. Most már, ha csak óvatosan is, de ki merem mondani: sikerült megnyernem ezt a versenyt" - fogalmazott saját közösségi oldalán a 2000-es játékokon mellúszásban aranyérmes Kovács Ági.
A történetemet azért hozom nyilvánosságra, mert hiszek benne, hogy pozitív példaként hordoz egy olyan társadalmi üzenetet, amely figyelmeztethet, segíthet és erőt adhat másoknak is!
Kisebbik fiam másfél éves sem volt, amikor 2024-ben follikuláris pajzsmirigyrákkal diagnosztizáltak, ami a pajzsmirigyben növekvő daganatok 10-20%-át teszi ki. Ennek a típusú ráknak esélye van a vérben történő további terjedésre a szervezetben, jelen esetben a legveszélyeztetettebb terület a csontok és a tüdő volt. Miután megkaptam a sokkoló diagnózist, 4-5 napig nem igazán tudtam aludni, és az egész világ szürke lett számomra. Nem tudtam, mi fog történni velem, nem tudtam, milyen a túlélési esélyem, nem ismertem egyáltalán a rákos betegségek protokollszabályait, fogalmam sem volt arról, hogy hogyan történik ennek a betegségnek a kezelése. Egy dolgot azonban gyorsan felmértem, hogy most nagyon erősnek kell lennem, mert az elkövetkezendő időszakban sok feladat áll majd előttem. Ma már átlátom azt, mennyire fontos egy rosszindulatú daganat időben történő diagnosztizálása és kezelése, mert az idő az, ami ebben a helyzetben életet menthet! Tisztában vagyok vele, hogy nem minden verseny egyforma, mint ahogy, a rák különböző típusai között is óriási különbség lehet, és sajnos az is igaz, hogy nem mindenki tud nyerni a végén. A legfontosabb viszont az, hogy amit, mi ma meg tudunk tenni a győzelemért, azt meg is kell tennünk! A környezetemben számos esetben tapasztaltam, hogy a félelem az egyik legnagyobb gát ebben a harcban, viszont a halogatás napról napra rontja a gyógyulási esélyeket.
Két műtétem volt, és két alkalommal vettem részt izotópos kezelésen, ami egy célzott sugárterápiás beavatkozás. Az izotópos kezelés ötnapos izolált kórházi elhelyezéssel történik: egy kis szobában el voltam zárva a kezelés időtartama alatt a teljes külvilágtól, ami mentálisan és bizonyos esetekben fizikailag is megterhelő volt számomra. Ezután a kezelés után a sugárzás miatt tilos kiskorú gyermek közelében tartózkodni, ami még fájdalmasabbá tette a helyzetet, mert így 2 hétig távol kellett lennem a családomtól. 2025-ben, a második izotópkezelésem alatt betoltak egy MR-gépbe. Ennek a vizsgálatnak a célja, hogy kiszűrjék, átterjedt-e a betegség máshová a szervezetemben. Mondanom sem kell, életem leghosszabb 20 perce volt, amíg bent feküdtem a gépben, csak számoltam a másodperceket. A 20. perc után végre kitoltak a gépből, és jött a hír: nincs áttét! Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtek visszajönni a színek, azt éreztem, körülragyog a nap, és újra rám mosolyog az élet. Miután visszamentem a kórterembe, hosszú percekig a lelkem mélyéről csak zokogtam. Itt már biztosan tudtam: meg fogok gyógyulni! Tudtam, hogy a teljes mentális és fizikális felépülésemhez még hosszú hónapok kellenek, de ott és akkor, amit éreztem, az maga az újjászületés volt.
Az elmúlt években sokan érdeklődtek, hova tűntem. Sokáig nem álltam készen arra, hogy ezekre a kérdésekre pontos választ tudjak adni. Ebben az időszakban a családi életem és a mindennapi dolgaim mellett a befelé fordulásé, mondhatni egy belső utazásé volt a főszerep. Boldogan mondhatom, hogy az idei év már tele van megújulással számomra, hiszen teljesen visszajött az energiám, és újra a régi vagyok. Illetve a régi már sosem leszek, mert a történtek után azt gondolom, egy kicsit bölcsebb, megfontoltabb, egy átalakult értékrenddel rendelkező, úgymond „frissített” verzióm tért vissza.
Hálásan köszönöm a családomnak, a férjemnek a végtelen szeretetet és támogatást, aki mellett második házasságomban megtaláltam azt a személyt, aki az igazi társam és támaszom az életben, gyermekeimnek akik elviselték, hogy a műtétek és kezelések miatt hosszú hetekig nem láthattak, édesanyámnak, akinek még 40 felett is adok okot, hogy állandóan idegeskedjen miattam, az orvosaimnak, akik szívvel-lélekkel és óriási szaktudással végig mellettem álltak, és a legközelebbi barátaimnak, hogy támogattak és segítettek ebben a nehéz időszakban!
A közeljövőben a témában a leírtaknál bővebben nem szeretnék nyilatkozni, ezért a média munkatársainak megértését kérem. Bízom benne, hogy történetem segít felhívni a figyelmet a szűrővizsgálatok, valamint a már diagnosztizált betegeknél a protokoll betartásának fontosságára!
