Világrendszerváltás

Abban ma már teljes az egyetértés tehát, hogy igen régóta nem látott mélységű változások mennek végbe, de, hogy mi a változások fő hajtóereje, és hogy a változások nyomán miként formálódik át a világ, arról az elbeszélési módok (narratívák) permanens világháborúja zajlik.

Mulatságos lenne most elképzelni, hogy ha valakit 1913-ban megkérdeznek Európában arról, hogy negyven év múlva 1953-ban milyen lesz a világ, vajon milyen válaszok születtek volna. Nos, legalább ilyen mulatságosak lesznek majd azok a jövendölések, amelyek 1990-ben készültek arról, hogy milyen lesz a világ 2030-ban. Egy már egészen biztos, nem Francis Fukuyama 1989-ben született gondolatai szerint alakultak a dolgok. Az a ma már megmosolyogtató elképzelés, hogy a nyugatias modernitás kapitalizmusa, vagyis a liberális demokrácia és szabad piacgazdaság politikai-gazdasági kettősének világméretű győzelme elhozza a „történelem végét”, mert hogy ez a Föld minden lakója számára tökéletes berendezkedést, vagyis leginkább jólétet és szabadságot hoz majd, és az egész világ a derűs, harmonikus együttműködés békerendszerében mulatja idejét, nos ez tévedésnek bizonyult. (Nem kicsit, NAGYON, hogy egy „klasszikust” idézzünk.)

E súlyos és drámai tévedés okainak meghatározását illetően már óriási eltérések mutatkoznak, ahogy az már lenni szokott, mindenki a „másikat” okolja a nyilvánvaló kudarcért. Példának okáért most éppen két világhatalmi koncepció megy szembe egymással, s hogy még zavarosabb legyen a dolog, feltehetőleg mindkettő a világot továbbra is uraló, bár a világuralmát egyedül gyakorolni már nem képes amerikai világbirodalmon belül fogalmazódik meg. Azt a kérdést elég nehéz megválaszolni, hogy ez vajon csupán egy taktikai szétválás a birodalmi szuperstruktúrán belül, vagy valóságos és a világ jövőjét meghatározó tektonikai törésvonalról van-e szó. Az egyik stratégiai elképzelést Donald Trump személyesíti meg, és ez Amerika, Oroszország s Kína „dinamikus egyensúlyán” alapuló világhatalmi struktúra volna, ahol az együttműködés lehetőségeivel élve mindegyik fél arra törekszik, hogy semmiképpen ne lehessen olyan együttműködés a másik két fél között, ami az ő stratégiai érdekeit sértené. Ez a rendszerelméletileg némi eufémizmussal dinamikus egyensúlynak nevezett rendszer nem lenne ugyan túl békés, sőt állandó konfliktusok kísérnék, de mindig képes lenne visszatalálni az egyensúly olyan szintjéhez, ami legalább a világ teljes összeomlását jelentő háborút elkerülhetővé tenné.

Talán feltűnik mindenkinek az, hogy az önmagát világhatalmi tényezőként aposztrofáló Európa nincs benne ebben a háromtest rendszerben. Ennek megértéshez vissza kellene menni az időben az 1999 és 2014 közötti másfél évtizedhez, amikor szintén volt egy dinamikus egyensúlyra épülő háromtest, ez volt az eurázsiai együttműködési rendszer, amely Európa, Oroszország és Kína kooperációjára épült. Kiválóan működött ez a szép reményű rendszer, ám volt egy „aprócska” hiba, az, hogy a mindent meghatározó amerikai világbirodalom nem volt benne, ráadásul úgy, hogy ennek az eurázsiai együttműködési rendszernek nem is nagyon volt szüksége sem az amerikai birodalomra, sem annak világhatalmi pénzére, a dollárra. Ez vezetett az orosz-ukrán háborúhoz és ahhoz, hogy Victoria Nuland amerikai külügyminiszter helyettes ingerülten azt válaszolta az aggályoskodó kijevi amerikai nagykövetnek, hogy „fuck the EU”, vagyis Európának semmi köze ahhoz, hogy az amerikai világbirodalom saját érdekeit követve mit tesz Európával.

A látszat persze most azt mutatja, mintha Európa éppen azt akarná megmutatni, hogy igenis ő is világhatalmi szereplő, ám ez a látszat csal. A helyzet ugyanis az, hogy Európa egy bábfigura, amit az amerikai birodalom Donald Trumppal szemben álló másik szárnya mozgat. E a szárny ugyanis úgy véli, hogy Oroszország legyőzhető, és ezért legyőzendő, különösen úgy, ha Európára terhelik át az amerikai világbirodalom Ukrajnát Oroszország elleni katonai platformként használó háborújának minden költségét. És ezzel „két legyet ütnek egy csapásra” mert Európa „ingyen” legyőzi Oroszországot, amelynek ezt követő gigantikus kifosztásának minden haszna az amerikai globális birodalmat gazdagítja. Amely világbirodalom nem mellesleg a világtörténelem legnagyobb adósságát halmozta fel, és amelynek összes adóssága már nagyobb, mint a „talapzatát” jelentő amerikai nemzetállam összes anyagi vagyona. A probléma csak az, hogy Oroszországot 27 éve egy olyan hatalmi csoport uralja, amely érzékeli ezt a kettős törekvést és az ebben rejlő csapdát, és így sikeresen egyensúlyoz a két amerikai birodalmi szárny stratégiája közötti térben. És ami ennél is fontosabb, tudatában van, hogy a Kínával való szoros együttműködés nélkül nincs esélye, mint ahogy Kína is tudatában van annak, hogy Oroszország nélkül ő is esélytelen az amerikai birodalommal szemben. Egy olyan elhúzódó konfliktusról van szó, amelyben Európa csak vesztes lehet. Mivel a magyar választók többsége számára ezek az összefüggések teljesen érdektelenek, így mára elhárult az utolsó akadály is az elől, hogy Európa minden erőforrása Amerikát szolgálja.