Több mint ötven éve veszek részt gazdaságpolitikai vitákban és ennek során az a meggyőződésem alakult ki, hogy a gazdaságpolitikai döntéseket nem alapos átfogó elemzés, számítások alapján hozzák meg, hanem azokat leginkább a külső (geopolitikai) kényszer, erős vezetők akarata, de sokszor egyszerűen a nemzetközi szinten uralkodó ideológia határozza meg.
Az ötvenes évek nehézipari beruházásait részben a kényszer szülte, mert a gazdaságfejlesztéshez szükséges acélt nem lehetett beszerezni a KGST (szovjet) piacról, ugyanis ott sem volt elég, a tőkés piacról meg devizahiány miatt nem tudtunk vásárolni.
Az erős emberre pozitív példaként Fehér Lajost, az MSZMP KB-titkárát, majd miniszterelnök-helyettest lehet felhozni, aki az erőszakkal létrehozott termelőszövetkezetekből az amerikai termelési rendszerek importjával és elterjesztésével megteremtette a hazai nagyüzemi mezőgazdaságot, amelynek hatására tíz év alatt gabonaimportőrből gabona exportőrré váltunk. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a háztáji gazdaság engedélyezése és támogatása, amely egyrészt kedvet adott a parasztságnak, másrészt nagymértékben segítette az állattenyésztés felfutását. A nagy- és kisüzem együttműködése példaértékűvé vált a szocialista táboron belül, és ez volt a Kádár-féle gulyáskommunizmus egyik és talán legfontosabb alapja (a másik a szovjet relációjú gép-nyersanyag csere).
Az ötvenes éveket és későbbi időszakokat is jellemezte, mind a mai napig, az a Kornai János által ütemhajszának nevezett jelenség, amelyben a politikai vezetők versenyeztek a többi szocialista országgal, hogy ki ér el gyorsabb gazdasági növekedést. Emiatt a politikai elvárások mindig meghaladták a gazdasági realitásokat, az eredmény pedig a tőkés külkereskedelmi mérleg negatív egyenlegének gyors növekedése lett, ami devizahiány miatt azután időről-időre lefékezte a növekedést.
A külső egyensúly ingatagsága a magyar gazdaság száz éves problémája. A hatvanas években egy alkalommal Kádár János így jellemezte a helyzetet: „Egész fizetési mérlegünkre azt mondanám, hogy kb. 6 és fél éve javítgatjuk… Ha nem tudunk változtatni azon az alapvető tényen, hogy nyugatról mindig nagyobb a behozatalunk, mint a kivitelünk, akkor ez ilyen mértani arányban fog nőni mindaddig, amíg be nem következik az államcsőd.”
Ez a probléma az óta sem változott, 2022-ben például 15 milliárd euró volt a fizetési mérleg hiánya, és a legutolsó 2026. áprilisi adat is 200 millió eurós hiányt mutat. A fizetési mérleg hiánya egyenes út az eladósodáshoz és az azt követő restrikciókhoz.
Drecin József, a Tervhivatal elnökhelyettese még a hatvanas években írt egy tanulmányt, amelyben felvetette, hogy a gazdaságpolitikában olyan szerkezeti változást kell végrehajtani, amelyben nagyobb hangsúlyt kap a tőkés (nyugati) relációba exportálni képes ágazatok fejlesztése. Ilyen változtatást el lehetett volna érni, de aláásta volna a politikusok szent tehenét, a gazdasági növekedést, így erre nem került sor, maradt az eladósodás és az azt követő kényszerű restrikció, amely végképp lelassította a gazdasági fejlődést.
A hetvenes évek eladósodását el lehetett volna kerülni, ha az 1979-ben meghozott restrikciós intézkedéseket a külkereskedelmi hiány 1974-es kialakulásakor hozzák meg, amit én javasoltam is annak idején. De a tervhivatali és politikai vezetők nem csak rám, de a Nemzeti Bank elnökére, László Andorra sem hallgattak, egyszerűen politikai okokból nem merték megszakítani az akkor már két évtizede tartó évi 5-6 százalékos gazdasági növekedést, és ebben számíthattak a „progresszív” közgazdászok támogatására.
Az 1968-as gazdasági reform előremutató lépés volt, megszüntette a merev tervlebontás rendszerét, nagyobb teret adott a piaci viszonyok érvényesülésének. De itt is két koncepció készült Nagy Tamásé és Morva Tamásé. Az előbbi egy teljes piacgazdaságot tételezett fel, az utóbbi figyelembe vette volna, hogy a piac szerepe csak korlátozott lehet, hiszen egy-egy vállalat egy egész iparágat fogott át, a piaci versenynek a nagyvállalati körben nem voltak meg a feltételei. Ez azután állandó beavatkozáshoz, kézi vezérléshez vezetett, ami a nagymértékű eladósodással a hátunkon végül is gazdasági stagnáláshoz (pontosabban igen alacsony évi 1 százalék körüli) gazdasági növekedéshez vezetett.
A kínaiak a nyolcvanas években hozzánk jártak új gazdasági mechanizmust tanulni. Nálam is jártak, és amikor elmagyaráztam nekik, hogyan kellene működnie ennek a mechanizmusnak, bólogattak, hogy ez jó lesz nekik is. Meg is csinálták, de a Morva Tamás-féle változatot, ami gazdaságpolitikai prioritásokra, az állam és a vállalatok együttműködésére épült. Egyébként ugyanezt a módszert alkalmazták korábban Japánban, Dél-Koreában (csebólok) és általában a kis tigriseknek nevezett ázsiai országokban.
A nyolcvanas években, a nyugati világban gazdaságpolitikai fordulat történt, a korábbi Keynesiánus (az állam gazdaságpolitikai szerepvállalására épülő) gazdaságpolitikát Margaret Thatcher és Ronald Reagan jóvoltából felváltotta a piac mindenhatóságára épülő neoliberális gazdaságpolitika, amit a mi korábbi „progresszív” közgazdászaink egy az egyben át is vettek. Ebből jött azután ki a rendszerváltás gazdaságpolitikai filozófiája: liberalizáció, dereguláció, privatizáció. A privatizációt az a jelszó határozta meg, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos, annál jobb, minél hamarabb magántulajdonba kerülnek az állami vállalatok. Ez azután az ismert eredményekhez vezetett, százéves iparágak szűntek meg a maguk szintén száz évre visszamenő kutatóbázisával együtt. Az ipar, különösen annak export szektora döntő részben külföldi kézbe került, mi az olcsó munkaerőt, az infrastruktúrát és természetesen az Unió piacához való hozzáférést adjuk, amiért az ázsiai ipari országok (például Kína, Japán, Dél-Korea) annyira szeretnek bennünket.
Nemzetközi összehasonlításban Magyarország külföldnek való kitettsége messze túlzott. Szinte kivétel nélkül valamennyi szakágazatban a termelés importtartalma az uniós országokkal (kicsivel, naggyal, nyugatival, keletivel) összehasonlítva nálunk a legnagyobb. Emiatt szinte természetes, hogy a külső változásoknak is jobban ki vagyunk téve, mint az uniós országok túlnyomó többsége.
Van olyan képviselője a Tisza pártnak, aki emelt szinten tanít matematikát, gondolom számolni is szeret. Számolja ki, hogy az energiaellátásban mit jelent a nap- és szélenergia termelésének növelése. Segítek. Jelenleg például, ha süt a nap, vissza kell szabályozni a Paksi atomerőmű termelését, amely 10-20 Ft/kWh költséggel termel, és be kell fogadni a naperőművek termelését 40-50 Ft/óra költséggel.
Ez csak egy példa, még sok hasonló irracionalitás található a gazdaságban, és míg a korábbi eladósodásokon és az észnélküli privatizáción már keveset tudunk segíteni, itt vannak az újabb gazdaságpolitikai kérdőjelek, amelyek már a jelenlegi döntéshozók felelősségét képezik.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
