Yuki Saito nyolcrészes sorozata, amely szeptember 17 óta látható a Netflixen, nem úgy beszél a plasztikai sebészek és pácienseik világáról, hogy legyen kiket még inkább elítélni és kigúnyolni, hanem érzékeny emberi történeteken keresztül, amelyekben nem mindig minden fekete vagy fehér.
Fumi (Mayu Matsuoka) csodás kézügyességgel és nagy szakmai elhivatottsággal megáldott baleseti sebész, aki helyreállító műtéteket végez. Egy botoxparti után egy influenszerlányt kell ellátnia, akinek, hogy mentse az életét, kiveszi a mellinplantátumait.
A lány hamarosan meghal, és a hírneves tokiói Tohyama Klinika igazgatónője – hogy mentse a bőrét – Fumit vádolja a szomorú eset miatt. A bulvárlapok még azt is kétségbe vonják, hogy Fumi legálisan operálhat-e. Miközben a harmincas évei elején járó doktornő elveszti a munkáját, kiderül, hogy mostohaapja tetemes tartozást halmozott fel, így már az sem biztos, hogy lesz-e fedél Fumi és a családja feje felett.
Fumi bár lesújtó véleménnyel van a plasztikai sebészetről, mégis beáll a Tohyama csapatába, hogy megmentse a rozoga kis szülői kocsma-házat. Rin (Riisa Nake), a Tohyama igazgatója,és sztársebésze, aki az állást felajánlotta, talán azért döntött így, hogy Fumit elhallgattassa, és mint ellenséget közel tartsa? Vagy lehet más, sokkal mélyebb oka is erre?
Fumi és Rin páciensein és műtétein keresztül széles merítést kapunk abból, hogy kik, miért, hogyan és milyen eredményességgel plasztikáztatnak.
A japánok nem voltak szívbajosak, teljesen naturálisan bemutatták a képkockákon a bemetszéseket, az inplantátumokat, a kivett-betett húsdarabokat, a melleket implantátummal és anélkül, a gyógyulás néha rémisztően ható fázisait. A félresikerült szájkorrekciót, a leesett alsószemhéjat, a levált orrnyerget, a szépen és nem szépen gyógyult régi és új hegeket.
De a pácienseket közel sem csak testekként kezeli a sorozat. Rinre és Fumira is nagy hatással vannak a kezeltek történetei, érzelmei, vágyai. Nagyon nehéz döntési helyzetekbe hozzák az orvosokat a hozzájuk fordulók, mert valamiféle isteni beavatkozást várnak tőlük a lelki problémáikra, és nem érdekli őket, hogy az lehetséges vagy sem, és hosszú távon mit jelent az egészségük szempontjából.
Az influenszerlány azt ordítja, öngyilkos lesz, ha elveszik tőle a méretes szilikonkebleit. Pedig azért lökődött ki az egyik implantátum, mert tályog volt alatta. De míg a feszes műkeblek a lány identitásához hozzátartoznak, a daganatos betegsége nem.
Egy fiatal színinövendék, akinek egy verekedés közben leesett a be nem gyógyult orra, a javaslatra, hogy előbb csinálják vissza a régi orrát, hasonló szenvedélyességgel válaszol, és amikor azt mondja, hogy nem akarja a régi arcát, nem akar az lenni, aki volt, a szavai mögött érezzük a fájdalmat, a nehéz és szomorú, reménytelen történeteket arról a régi arcról. Látjuk a rettenetes külső nyomást is, ami ránehezedik, hogy mennyire szépnek és tökéletesnek kell lennie a tehetsége mellé, abban a szcénában, ahol érvényesülni akar, de még ez sem elég, mert valamiből ki kell fizetni az első klinikai számlát is…
És még riasztóbb történetek is vannak, mert az még hagyján, ha valaki maga dönt a testéről, ha rosszul dönt is, de van olyan csonka család – kirúgott tévés apuka és a 10 év körüli kislánya – akik influenszerkedésből élnek, és amikor már a főzős műsor sem megy, jönnek a plasztikai műtétek…
Rin is, Fumi is próbatételek elé kerülnek, még pedig olyanok elé, amelyek eldöntik, hogy ki mennyire hiteles emberként és orvosként, ami pedig a hitelességükhöz és az új életükhöz nem tartozik hozzá, az nem is marad velük. Nem csak a kezeltek és a versenytársaik titkai derülnek ki számukra a klinikán töltött évek során, hanem a saját eltemetett, elhallgatott múltjuk is feltárul, felforgatva az életüket.
A sorozat nem csak a plasztikai sebészet világának felszínével foglalkozik, hanem a korral is, amelyben élünk. Manapság sokan elhiszik, hogy szakmailag feltétlenül azok a leghitelesebbek, akik a legnagyobb népességet érik el reklámokkal és a promóció más formáival, gondosan eltussolva az árnyoldalakat, miközben az adott szakma legjobbjai lehet, hogy már rég hátrébb léptek, akár a szegénységet vállalva is, mert csak így tudták megőrizni a tisztességüket.
A japán sorozatban kiegyenlítődik a kétféle sors és társadalmi helyzet, az elfogadottság, habár akinek még ezután is a buborékos kell, és az olyan, ahol egészséges gyerekeket operálnak szanaszét, az is megtalálja, amit keres, és amit úgy látszik, hogy helyesnek tart.
A Hamis szépség gazdagon kínálja a napi tapasztalat és a hagyomány szülte bölcsességeket, amelyek segítenek még a legviharosabb idők közepette is.
Egy olyan világban például, amelyben nagyon lentről nagyon magasra lehet jutni, egyáltalán nem árt némi útravaló arra az esetre, ha – mint ahogy a lábadozás kapcsán is többször elhangzik a filmben, de Fumi és Rin kapcsolatára is vonatkozik – egyszer csak kibontja a szárnyait a pillangó.
Mit jobb tenni ilyenkor? Vissza se nézni, hanem csak tovaszállni? Vagy esetleg még elvenni, amit lehet, onnan, ahol amúgy is sokat kaptunk? Vagy tapintatosan, finoman, őszintén, némi áldozatot hozva, visszaadni a segítséget annak, akinek erre nagy szükség van.
Ebből a kérdéskörből született a filmsorozat legszebb, leggondolatgazdagabb jelenete, ami remélhetőleg sok szárnyát bontó pillangóhoz eljut majd, és értenek is belőle.
