A feladvány természetesen okkal volt az, ami volt. A show-műsor ugyanis arra való, hogy árukat, szolgáltatásokat és ismert embereket reklámozzon, ehhez nézők kellenek.
A kilencvenes évek elején, mint a világ sok országában, Magyarországon is, egy relatíve színesen kivilágított színpadon, akár egy kistelepülés irodalomtanárnője is odaállhatott a nagy szerencsekerék mellé. A stúdió forró volt, a reflektor égetett, a szerencsekerék zörögve forgott, s a nyíl (a Gondviselés olcsó műanyagutánzata) megállt az autónál. A műsorvezető, aki a tétet fűti, elrikkantotta magát: Tapsoljunk mindannyian! A nő arca ebben a pillanatban megdermedt. Nem öröm ült ki rá, hanem afféle maszk: Sima, zárt, áthatolhatatlan felület. A feladvány az irodalomból volt való, a nő irodalomtanár volt, tehát fejből rávágta, ki volt Tatyjana kedvenc költője. És ekkor lehullott a maszk, s alóla nem egy diadalmas hős nézett vissza, hanem egy kimerült, gyenge teremtés, aki remegő ujjal számolja végig a betűket, és akit a slusszkulcs-átadáshoz már két ember támogat oda a kocsihoz.
A feladvány természetesen okkal volt az, ami volt. A showműsor ugyanis arra való, hogy árukat, szolgáltatásokat és ismert embereket reklámozzon, ehhez nézők kellenek. A nézőt pedig egyetlen látvány szögezi biztosan a képernyő elé az egész világon: Az, ahogy egy másik ember feladatot old meg, pláne úgy, ha rá is szorul a nyereményre, kevés a fizetése, nehéz a gyermekkora, az anyja nem szoptatta, az apja ivott, a szomszédja pedig büdöset főz. A belátás, az insight pillanata a legvonzóbb emberi látvány. Csakhogy a belátást csak az látja, aki a megoldást már előre tudja: Aki nem tudja, annak a küszködő ember viselkedése éppoly érthetetlen, mint a ketrecben rohangáló csimpánzé. Ezért a feladványok könnyűek vagy közepesek: A néző otthon, papucsban, teával a kezében, nyugodt motivációs állapotban fölényesen megfejti őket, a játékos viszont, ott a stúdióban, a nyeremény és a bukás satujában, túlmotivált állapotban van, ahol a helyes stratégia nem a kreativitás, hanem a sablon. Aki ott alkotón gondolkodik, elvész: A tanárnő maszkja pontosan erre kellett, megvédeni önmagát a saját túlfűtöttségétől, hogy képes legyen a gépies, nyerő lépésre.
A tézisem ennyi: A modern nyilvánosság azóta sem tudást közvetít, hanem a gondolkodás illúzióját árulja olyan közönségnek, amely a megfejtést előre tudja, és ez a gépezet ma már nem vetélkedőt üzemeltet, hanem közéletet.
A tévés tudásjáték ugyanis nem műsortípus, hanem üzemmód, és a huszadik század végére a nyilvánosság egészének üzemmódja lett. Herbert Simon már 1971-ben kimondta a szűkösségi tételt, miszerint ahol az információ bőségben van, ott szükségképp a figyelem lesz a hiánycikk. Georg Franck ebből vezette le a mentális kapitalizmust, ami szerint a figyelem tőke, gyűjthető, kamatoztatható, aki a szerencsekereket forgatja, az a figyelem bankára. A mélyréteg pedig Debordé: A spektákulum társadalmában a tett helyét átveszi a tett képe, és a felhalmozás már a kép körül szerveződik. A stúdió nem tudást mér, hanem pillanatokat gyárt. A szerencsekerék sem sorsol, hanem dramatizál, így a tét nem jutalmaz, hanem túlmotivál, a kamera nem rögzít, hanem lesben áll, a maszk lehullására várva. Az az izgalmas, ha valami nem sikerül. S ha egyszer a figyelem a valuta, akkor minden intézmény, amely figyelemből él a politika és a sajtó mindenekelőtt), előbb-utóbb ennek a dramaturgiának a törvényei szerint kezd működni.
Tessenek hát megtekinteni a mai, netes nyilvánosságot ezzel a lencsével, és hajszálra a showműsort látják! A néző itt is előre tudja a megfejtést, csakhogy ez a tudás már hamis pénz. A vetélkedő nézőjének fölénye ugyanis némileg jogos volt: Aki otthon rávágta Tatyjana kedvenc költőjét, az valóban tudta a választ, mert volt válasz, egyetlen és helyes. A politikai néző fölénye ezzel szemben nem birtoklás, hanem érzet: Dan Kahan kulturális kogníció-programja mérésekkel mutatta ki, hogy a politikai hír fogyasztója nem információt keres, hanem identitásvédő megerősítést, a törzse válaszát hozza otthonról, és a képernyőn azt a belátás-pillanatot várja, amely ezt a választ igazolja. Csakhogy minimum két törzs ül a képernyő előtt két ellentétes megfejtéssel, mindkettő ugyanazzal a fölényes bizonyossággal, holott legfeljebb az egyiknek lehet igaza egy adott kérdésben, de többnyire egyiknek sincs. A vetélkedő még a valódi tudás fölényét árulta, a közélet már csak ennek a fölénynek az utánzatát, az utánzat pedig olcsóbb, mert korlátlanul gyártható, nem kell hozzá irodalomtanárnő, elég egy törzsi tagság. Ezért olyan élvezetes a politikai botrány, a vitaest, a megsemmisítőnek nevezett leleplezés, videó vagy irat. Kényelmes papucsban, teával, fölényben ülnek és nézik, ahogy a túlmotivált ember a politikai szerencsekerék mellett izzad. A politikus pedig sokáig pontosan úgy viselkedett, mint a vidéki tanárnő: Maszkot öltött, és a közvélemény-kutatáson tesztelt panelt mondta, a biztonságos frázist, a sablont. Csakhogy a tanárnő egyensúlya az egycsatornás világé volt, ahol a figyelem adott. Amint a figyelem ezer csatornára hullott szét, Simon törvénye a maszk ellen fordult: Ha mindenki a tesztelt panelt mondja, a tesztelt panel információtartalma nulla, és ami nulla információt hordoz, az nulla figyelmet kap. A hiánycikk immár nem a fegyelem, hanem a szabályszegés, a nyerő lépés tehát ma nem a maszk, hanem a maszk megrendezett ledobása. Az a politikus arat, aki a kamera előtt meri kimondani a ritka mássalhangzót, aki káromkodik, botránkoztat, őszinte, ez pedig a sötétebb fordulat, mert a lehulló maszk maga is maszk: A maszktalanság maszkja, begyakorolt spontaneitás, próbateremben csiszolt összeomlás. A tanárnő azért viselt maszkot, hogy megvédje magát a saját túlfűtöttségétől, a mai játékos magát a túlfűtöttséget adja elő, mert a kamera már nem lesben áll a maszk lehullására várva, hanem megrendeli azt. E. H. Carr a húszéves válságról írva ezt nevezte néven: A nyilvánosság emelkedett morális szótára (béke, értékek, közösség, felelősség) nem a játék tartalma, hanem a díszlete, a kielégült hatalmak érdeke egyetemes erkölccsé átfestve, érdekharmónia-doktrína.
A tapsolásra hívás pedig ennek a doktrínának a tömörítménye egyetlen mondatban, mert a műsorvezető nézettségi érdeke közös örömnek lett beöltöztetve. Az érdeket a hatalom fogalmában kell olvasni, a morális máz alatt. A tanárnő is célracionálisan játszott (hideg kalkulus, a következményre szabva), a kreatívan szerepelni kívánó pedig az értékracionalitás paródiáját adja elő, hiszen elvből viselkedik értelmetlenül.
A legutóbbi NYÚZ-ban ezért így határoztam meg, félig poénként azt, hogy mitől igazán európai valaki: Ha teljesen értelmetlenül viselkedik, mert szerinte az úgy helyes. Komoly tömegek vannak a politikusok között is, akik tudják, hogy amit mondanak és tesznek, az irracionális, de mégis megcsinálják, mert az az elvárt viselkedés. A szurkolóik ugyanis jó embereknek akarják magukat érezni, és azért delegálnak politikusokat, hogy ezt a jóemberkedést mímeljék nekik. Ügyet sem vetve arra, hogy ez minden, csak nem reális. Az elvek, a szokások, a szabályok ugyanis csak körön belül igazak, azokra vonatkoznak, akiktől elvárható, hogy maguk is egyetértsenek ezekkel és betartsák azokat. Nem önmagáért viselkedünk valahogy, ahogyan a joghoz sem így állunk, ha van agyunk: Nem mi vagyunk a jogért, hanem a jog van értünk. Nem azért tartjuk be a törvényeket a lehető legtöbbször, mert az egy elvárt viselkedés, hanem azért, mert nekünk is az érdekünkben áll. És nem csak azért, hogy ne büntessenek meg, hanem leginkább azért, hogy más is betartsa azokat, velünk szemben. De ez csak addig tart, amíg a másik is betartja. Országok között például másként nem is lehet, aminthogy egy egyént rá lehet bírni arra, hogy kövessen szabályokat, de egy egész országot, a benne élő megannyi emberrel a gyakorlatban lehetetlen.
A sajtó pedig ebben a játékban nem bíró, hanem a szerencsekerék kezelője. Ő állítja be a tétet, ő fűti a motivációt, ő közelít rá a maszkra, s ő várja rendkívül független-objektív módon azt a pillanatot, amikor az lehull. Közben maga is játékos: Az újságíró ugyanabból a figyelemből él, mint a politikus, és Kahan mérései rá is állnak. A szurkolás sajtóigazolvánnyal továbbra is csak szurkolás marad, az identitásvédő kogníció nem tiszteli a sajtószabadság-díjakat. A legszórakoztatóbb, amikor valamilyen érték mellett az újságíró is kiáll és tüntetni indul: EU-s zászlóval, szivárványzászlóval vagy bármivel, ami a keze ügyébe kerül és abban hisz, hogy az az egyetlen helyes igaz út. Majd másnap bemegy dolgozni és elvárja, hogy elhiggyék neki, amit leír vagy mond, miután föléírta, hogy ő elfogulatlan és független. Pedig az égadta egy világon nincs azzal baj, ha van egy világnézete, és azt őszintén vállalja. Mert hát nem is lehet másként.
A kilencvenes években egy ilyen játék egy egész országot ültetett le ugyanabban az órában ugyanahhoz a képernyőhöz: Közös történetet adott, közös belátás-pillanatot. Ritka jószág ez ma, amikor a figyelem ezer csatornára hullott szét. És van benne egy sötét őszinteség is, hogy a kerék legalább nem hazudja, hogy nem a szerencsén múlik a keretrendszer, a sablonválasz legalább mérhető, a maszk pedig legalább fegyelem, önuralom, teljesítmény a satuban. Az ár viszont a szelekció, mert a rendszer nem azt választja ki, aki kormányozni tud, hanem azt, aki a maszkledobást tudja megrendezni: A kilencvenes évek szerencsekereke legalább még fegyelmet mért, önuralmat a satuban, a mai már csak azt, ki tud hitelesebben összeomlani vezényszóra. Ha pedig a tett képe elég, maga a tett fakultatívvá válik. Az aktakörmölés, az intézményépítés, a hosszú, unalmas kompromisszum nem ad belátás-pillanatot, tehát nem létezik a képernyőn. Ami pedig nem létezik a képernyőn, azért ebben a rendszerben senki sem fizet.
Tudom az ellenvetést, már látom a kommenteket és az üzeneteket: Hogy ez elitista lefitymálása a nézőnek, aki nem hülye, és a sajtónak, amely mégiscsak leleplezi a hatalmat. Az első felét elismerem, oké, a néző valóban nem hülye, pontosan tudja, hogy játékot néz. A leleplezést is elismerem: Megtörténik néha, olykor valódi tétekkel. Csakhogy a gépezet nem attól veszélyes, hogy mikor és mennyit hazudik, hanem attól, hogy már az igazságot is csak nyereményként tudja felmutatni. A leleplezés maga is játék-forduló lesz, dobpergéssel, tétfűtéssel, maszkleséssel és mi tudjuk, hogy a nagy leleplezés is csak annál a nézőnél talál be, aki a megfejtést amúgy is otthonról hozta. A többi törzs átkapcsol. Mert nem érdekli, hogy most nekik nincs igazuk, ők ugyanis nem az igazságot keresik, hanem a győzelmet.
Ülnek hát tovább papucsban, teával, és fölényesen tudják a megfejtést, aztán éppen ezért nem bírják levenni a szemünket a szerencsekerékről. S amikor egy napon valamelyik államférfiról a kamerák előtt lehull a maszk, és ott áll egy gyenge, kimerült természeti lény, aki remegő ujjal számolja a betűket, ne tessenek csodálkozni és ne háborogjanak, mert a kerék pontosan azt választotta ki, amit mérni tudott. Tapsoljunk hát mindannyian, erre volt igény. Hiszen mindezek a műsorok arra valók, hogy eltereljék az emberek figyelmét a valóságról és elrejtsék az igazságot. Mert az igazság unalmas, melós és a legkevésbé kíváncsi az állampolgár vágyaira, reményeire és érzelmeire. Cserébe azok, akik vezényszóra tapsoltathatók, örökké rágcsáló, a körülöttük zajló valóságot semmit sem értő lényekként technikailag még boldogok is lehetnek. Ők csak nézők, akik természetesen tudnák a helyes megfejtést, de sokkal könnyebb otthonról kommentelni.
